2015. október 4., vasárnap

Fekete István: Ősz

A darazsak egy öreg pince padlásán laktak, és tolvajok voltak, de ezt nem tudták. Az ember nevezte így őket, mert a darazsak mindenféle gyümölcsöt ettek, de elsősorban szőlőt, hiszen ezért laktak a pince padlásán. A pince a szőlőben volt, szép kis szobával, hiszen e nélkül padlása sem lehetett volna. A szoba előtti térségben üres hordók voltak, kádak, kármentők, tőtikék és egyéb szüretelési szerszámok, amelyeknek olyan szaguk volt, mintha örökké szüret lenne a világon, bár ez – sajnos! – nincs így. Végül a pincéhez pince is tartozott; egyszóval: tökéletes pince volt.
De a darazsak ezt sem tudták.
Szúrni azonban remekül tudtak, építkezésük pedig tökéletes volt. A méhekkel nem tartottak rokonságot – pedig rokonok voltak –, de ez az emberek között is előfordul.
Éltek tehát nagy csendben a padláson, ahol nem zavarta őket senki – ez nem is lett volna tanácsos –, és akkora fészket építettek maguknak, mint egy óriás sonka, amelyben tízezer kis szoba van. A padláson mindig homály volt, enyhe, édes viaszszag, s a darazsak állandó zsongása úgy hallatszott, mintha ez az illat szülte volna, nem tudni, mikor, és nem is hallgat már el soha. Melegben melegebb volt a mézes viasz lélegzése, de ilyenkor szinte zúgott a darazsak ezer gordonkája, míg ha megdermedtek kint a fák, s a tőkék úgy lapultak a hó alatt, mint a nyulak, a meleg muzsika is bezárkózott a meleg fészekbe, és szinte nem is lehetett hallani. A hideg azonban sose ártott meg nekik, mert a fészek tízezer sejtje megőrizte a meleget; de a padláson nem is volt soha nagyon meleg vagy nagyon hideg, mert nádteteje volt, melyet hiába süt a nap, vagy szorongat a fagy, nem ereszti át egyiket sem.
Így élt a darázsderekú, sárga csíkos nép, látszólag muzsikáló semmittevésben, valóságban azonban szorgalmas munkában, a maguk hasznára. Mert igaz az, hogy az embernek semmi hasznot nem tettek. Meglopták a cseresznyét, az édes körtét, a ringlót, a kint felejtett húst is, de mindez csak várakozás volt a szőlőre, amelynek érését gondosan figyelték, hogy lecsaphassanak rá, mint a kirakott cukorra vagy a bábosok mézes süteményére… Közben megrabolták a méheket is – néha meg is ölték –, és nagy hozzáértéssel vadásztak a legyekre, amelyeket úgy kaptak el a levegőben, mint sólyom a verebeket.
Ebben az időben azonban még nem lehetett látni nagyobb darázsgyülekezetet, csak a fészek körül, amelyet egyre építettek, nevelték a fiatalságot, és tömték élelemmel.
Egyszer azután megváltozott a dolog rendje, megváltozott kint minden, de bent, a nádtető alatt ekkor sem változott semmi.
Szokatlanul elcsendesedett a határ.
A szőlőbogyók zöldje sárgásra enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.
Az öreg diófák elengedtek egy-egy levelet, éjszakánként ködöt ásított a világ, és nappal ezüst pókhálók utaztak dél felé, mint a vándormadarak, akiknek útjelző szólongatása olyan fájdalmas volt, mint maga a búcsúzás.
A virágok megfakultak az út mellett, a kukorica sásos levele úgy suttogott egész éjjel, mintha tolvajok jártak volna benne, a pásztortüzek füstje tétován lengett, és keserű volt, mint a tegnapi mámor, a lapályokon lila virágát hintette el a kikerics, és a patak menti nyárfán varjú károgott, de hogy mit, azt csak egy másik varjú tudta volna megmondani.
A károgás elszállt a tájon, s a nyárfáról peregni kezdtek a levelek, pedig nem volt szél.
A szőlőhegyen néha emberek jártak, hordók kongtak, kinyíltak az öreg pinceajtók, s a délutáni nap aranyos ragyogása megsimogatta a vén falakat, s emlékeket keltett szárnyra, amelyeknek muskotályszaga volt, mint a régi szüreteknek.
A darazsak megrezgették szárnyaikat.
– Készül valami… készül valami – zengték a kis hegedűk –, érik a cukor, és édességszaga van a világnak.
– Most már csak eső ne legyen – mondta egy kis öregember, akinek egyik zsebében most is metszőolló volt, a másikban pedig kötözőháncs, pedig ezekre most már nem volt semmi szükség, hiszen a metszésnek és a kötözésnek is régen elmúlt az ideje. – Most már csak eső ne legyen…
Nem is lett!
De az éjszakák hűvösek lettek, s a palacsintaképű hold úgy járt az égen, mintha az egész világ az ő szőlőskertje lenne, s éppen most nézné, hogy milyen lesz a termés.
A csillagok szeme szigorúbb lett, mintha feleslegesnek tartanák a földi csillagokat: a pásztortüzeket, a patakok némán siettek, mintha valami sürgős üzenetet vittek volna, s az egész égen áthajolt a tejút csodálatos, fénylő selyempántlikája.
Eső azonban nem lett, s a nappalok még olyan melegek voltak, mintha a nagy búbos kemencében még élő lenne a nyári parázs, és megérkeztek a seregélyek is, mert szüretszaga volt a világnak, s a seregélyek naptárjában (amelyet a begyükben őriznek) pontosan fel volt jegyezve a szőlőérés ideje.
De ekkor már idei rókakölykek ugatták meg a holdat, amíg csak eszükbe nem jutott, hogy éhesek, s hogy ilyenkor az éhség ellen legjobb a kiadós – szőlőkúra.
És másnap mérgesebben szóltak a darázshegedűk: – Lopják a szőlőt, lopják az édességet… – és körülzúgták a megrágott fürtöket, amelyeknek édes illata úgy lengett a tőkék között, mint az ígéret ideje. A kis öregember figyelmesen nézte meg a fürtök körül rajzó darazsakat s rókanyomokat.
– Fene ezt a bitang rókát, hát itt mindenki szüretel? A seregélyek is, rókák is, darazsak is. Nem várok!
És leszüretelt.
A darazsak minden puttonyt elkísértek, minden kosarat, minden fürtöt. Megkóstolták a mustot, és amikor a csősz odacsapott a kalapjával, megcsípték a csősz fülét. A nevezetes fül estére emlékezetes nagyra nőtt, de ez már nem segített, mert reggelre, mire a darazsak kialudták a mámort, üres volt a szőlő. Tegnap még éjszaka is szóltak a hegedűk, s a darazsak kissé későn ébredtek. Azonnal kirepültek egy kis utómulatságra, de a tőkéken nem maradt egyetlen biling, a fákon egyetlen szilva. A pinceajtó zárva volt, a vén diófáról lekoppant egy-egy szem dió, és a holt leveleket a hűvös szél olyan csendesen ringatta le a földre, mint a koporsót a sírba.
A darazsak már nem voltak mámorosak, és nem voltak mérgesek se.
– Mi ez? – kérdezték szomorúan. – Mi ez?
A szél fellendült a fa koronájába, és szelíden megpendítette az ágakat.
– Ősz… – zendültek meg az ágak. – Ősz! – susogtak a levelek, és a darazsak hegedűi is búcsúzóan zsongtak fel, egyhangúan, mintha semmit nem mondtak volna, pedig mindent megmondtak:

– Ősz… ősz… ősz…


1 megjegyzés:

  1. "...mintha semmit nem mondtak volna, pedig mindent megmondtak:

    – Ősz… ősz… ősz…"

    Mindig rácsodálkozom a stílusára. Nagyon szeretem.

    VálaszTörlés