2015. augusztus 4., kedd

Buszon

  A minap hazafelé jöttem busszal. Az egyik megállóban felszállt egy jól szituált anya, tízéves forma fiával, nem messze tőlem leültek. Velük egy megállóban felszálltak az ellenőrök is.
  Arra a részre, ahol mi ültünk, egy női ellenőr jött. Anyuka mondta, nincs jegyük. Az ellenőr elővette a papírokat, és azt mondta: "A kisfiút most hagyjuk.." 
Amíg írta a papírt, megkérdezte, mennyi idős a  fiúcska, elmondta, hogy az ő gyereke is annyi idős. Azt is mondta anyának, hogy úgy írja a csekket, hogy bérletet mutat be anyuka.
  Végül még szép napot is kívánt.

   Amikor az ellenőrök leszálltak, anya azt mondja a gyereknek:
  - Majd kiteszem a falra... Már gyűjteményem lesz belőle!
A kisfiú ezen fülsértően felnevetett.
   Aztán még megbeszélték, milyen jó, hogy nem szállította le őket. Mert azt is szokták. 
Meg arról is kioktatta anya a kisfiút, hogy ilyenkor felesleges leszállni azért, hogy elkerüljék az ellenőröket, mert azok aztán felszállnak a következő buszra.
És így, kedélyesen elbeszélgetve elmentek a busszal a végállomásig.

  Az egy dolog, hogy én nem szeretek jegy nélkül utazni, mert nekem nagyon kellemetlen lenne, ha megbüntetnének. Az érzés is, a pénzbüntetés is. 
Nekem sem olcsó a jegy, főleg, hogy sokszor nincs is arányban az utazás hosszával (egy-két megállóra is éppen annyiba kerül, mint mondjuk végállomástól végállomásig).
Nem is az ellenőrnő szimpatikus hozzáállását akarnám dicsérni, bár tagadhatatlanul üdítő volt, ahogyan kezelte a helyzetet.
   De anyukán kiakadtam. És egy kicsit sajnáltam, hogy nem vagyok az a beszólogatós típus. 



11 megjegyzés:

  1. Hu. Én is azt vártam, hogy az ellenőrt dicséred, erre nem számítottam. Nem tudjuk, miből lesz a cserebogár.
    Egyszer egy néni mellettem rászólt egylábatfeltevő srácra - nem kellett volna. Azt, amit utána a srác levágott, az minden képzeletet felülmúló volt. Én viszont a villamosvezetőnek szóltam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudod, Hajnal, leginkább valami keserűséget, vagy szomorúságot éreztem. Mert egy anyának nem ez a dolga...

      Törlés
    2. Nem ez, persze, hogy nem. Innen kezdve nem lehet csak úgy megszólni a "mai gyerekeket".
      A szomorúságodat megértem. Én is az lettem volna....

      Törlés
  2. Az elején én is azt hittem az ellenőr szimpatikus megnyilvánulása a "csattanó".
    Anyuka viselkedését nem minősítem, nem csoda, hogy a gyerek később milyen "értékekkel" nyilvánul majd meg.
    A "beszólásra" térnék ki. Volt, hogy megmondtam a kéretlen véleményem az utcán. Pl. egy parkban kutyáját nem pórázon sétáltatónak vagy egy szemetét eldobó fiatal srácnak vagy a gyerekét hangosan szidalmazó anyukának...
    Fel kell rá készülni, hogy nagy valószínűséggel nem teszed zsebre amit kapsz. Mégis, vannak helyzetek, szituációk, amikor nem bírom elviselni szó nélkül az igazságtalanságot/helytelenséget.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen Kavics, van az a helyzet, amikor én sem tudom tartani a számat, még ha küldtek is már emiatt melegebb éghajlatra.
      Ebben a mostaniban nem ez tartott vissza, inkább, ahogy Hajnalnak is írtam, ez a helyzet engem elszomorított.

      Törlés
    2. sajnos az átlag inkább nem szól, ezért nem szokás viselkedni a közlekedési eszközökön, parkban stb, bárhol, ahol többen vannak, hisz senki nem szól , ha szabályt szeg, senki nem kéri számon, pedig azok közösségi szabályok,
      nyilván meg kellene tanulni a "szólást" is mert bizony sokszor megalázó adok-kapok pari kezdődik, a végén mindenki sérteget mindenkit, és sikerül az indulatok felgerjesztése, holott természetes egyszerűséggel kellene elvárni a szabályok betartását..
      a lábát feltevőnek lehetne mondani, pardon, és újságpapírt adok a lába alá, a ingyenutazóknak felajánlani - az ellenőr jelenlétében - , hogy kifizetjük a viteldíjat, és cserébe ad valami hasonló értékűt zálogba nekem,
      semmi értelme indulatos megjegyzéseket odaszúrni, hisz pont arra megy ki, hogy MEG MERI TENNI!!
      ne az legyen a szokás, hogy beszólogatunk (hisz méginkább MEG MERI TENNI), hanem "segíteni", hogy be tudja tartani a szabályokat, ami természetes...úgy tenni, mintha amaz, csak véletlenül eltévesztette volna, és diszkréten segítünk :)))
      vagy nem?

      Törlés
  3. Tanított az az anyuka...tanította az "életre" a gyerekét. Van ilyen. És az a szomorú, hogy látod, nem egy csóró anyuka a gyerekével lépte meg ezt a szitut, hanem egy jól szituált nő, akiről feltételezi az ember, hogy volna pénze jegyre.
    Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy a többi utas fizeti meg a potyázók jegyét is...

    VálaszTörlés
  4. Ez tényleg elszomorító.
    ....És pár év múlva majd ez az anyuka kiírja a Facebook-jára, hogy a mai fiatalság ilyen meg olyan.

    VálaszTörlés
  5. az jutott eszembe, hogy mikor olyan helyen vagyunk külföldön, ahol tisztaság és kulturáltság van mindenfelé, és valamely viselkedési szabályt (nem ismerve a helyi szokásokat) elvétünk, ott se szólogatnak be nekünk (nem sok értelme lenne), hanem mosolyogva segítenek kiküszöbölni a csorbát, ami nekik fontos

    itthon meg olybá tűnik, semmilyen szabály nem fontos egy közösségnek, nincs elvárás, csak az eset utáni kipletykálás, valahogy el kellene jutni az észrevételek kulturált jelzéséhez, a segítés evidenciájához

    VálaszTörlés
  6. Kedves Katalin! :)
    Azt hiszem, nagy igazság van abban, amit írsz. Észrevételek...kinek, hogyan és mit? Hiszen még ebben is annyira különbözőek vagyunk, hogy az egyes embert m az, ami zavarja. Egy régen nem gyermekkorban lévőnek el kell magyaráznom, nekem, aki talán erre az egy röpke percre útjába akadtam, hogy "ne szemetelj, a tömegközlekedést érvényes jeggyel használd, ne tedd a lábad a másik ülőhelyére, ha 50 dkg húst kérek, ne mérj nekem 65 - öt, stb., stb.,....( azt hiszem, a sornak sosem lenne vége) ? Igazad lehet, de valahogy: mégsem. Sem ostobának sem ennyire tudatlannak nem gondolom az embert, mert kérdezhetném, hol élt ő eddig, hogy ezeket nem látja, nem tudja? Miért teszi mégis? Nem tudok és nem is olyan nagyon akarok már ezekre a kérdésekre a válaszolni. Mert az okok legalább annyira különbözőek sokszor, mint mi magunk emberek vagyunk. Valahol úgy gondolom, hogy ezek sokszor inkább rólam szólnak, rólam, aki észreveszem, aki szóvá teszem. Mert miért vettem én észre és miért nem ő? Mert neki ez nem probléma, nem okoz gondot. Nekem viszont igen. Ilyenkor befelé szoktam elindulni (már ha sikerül): magamat kérdezem: mi az, ami a szomorúságomat okozza, jogos - e, hogy az legyek és mi a teendőm nekem az adott helyzettel? Az embert, a szituációt meg nem változtathatom/ki nem cserélhetem, de én magam mindig választhatok, hogy mit kezdek vele? Ebben is nagyon - nagyon különbözőek vagyunk. Nem tudom, van - e recept...mindenkinek csak magának. Azt hiszem.
    Köszönöm, ha elolvastad.

    VálaszTörlés
  7. Nem vagyunk egyformák, ahogyan Hajnal is írja.

    Ebben a bejegyzésben nem is az volt a lényeg, hogy én mennyire vagyok beszólogatós, de örülök, hogy erről megírtátok a véleményeteket. Mármint arról, hogyan lehetne változtatni ezeken a dolgokon.
    Ahogy írtam, engem ez a jelenet inkább elszomorított, de nagyon. Mert sokszor tapasztalom (ahogyan egész biztosan Ti is), hogy sokan az elemi szabályokra is tesznek nagy ívben, és külön elszomorító számomra, hogy a gyerekek ezt tanulják meg a szüleiktől, és el is hiszik, hogy ez így van rendjén.
    Volt, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni dolgot, de sosem bunkó módon, az nem az én stílusom. Leginkább olyankor, amikor valakit bántottak, azt nem tudom szó nélkül hagyni.
    Sajnos nem vagyok annyira vagány, hogy belemenjek egy-egy ilyen helyzetbe, mint mondjuk hogy ez az édesanya vajon elgondolkodik-e azon, milyen példát mutat a kisfiának? (Tuti nem, tesz rá magasról, és az sem hatotta volna meg, ha csak annyit mondok neki, szégyellje magát...)
    Én a hozzám oviba járó gyerekeket formálgathatom, tanítgatom. Néha a szüleiket is...Mert tudom, a világnak nem kell ilyennek lennie.

    VálaszTörlés