2015. június 1., hétfő

Márai Sándor: Június

E hetekben, csendesen, utazni kezdek.
Már nem szeretek messzire utazni. Már csak bensőségesen szeretek utazni. Néhány év előtt, ha megszállott az elképzelés, még nem adtam alább, mint Bombay vagy Kína. Mint egészen közeli, útszéli úti cél, melyre ásitva gondoltam, San Francisco lebegett szemeim előtt. De most már csak lassan szeretek utazni, nagyon lassan. 
Nem fontos, hogy a vonat haladjon. Az a fontos, hogy én haladjak. Ez sokkal nehezebb.
Goethe szerint a megérkezés sem fontos. Csak az utazás fontos, ez a lebegés, két állapot, az otthon és a végtelen, a meghitt és a veszélyes között. Júniusban mindig újra utazni kezdek, óvatosan és megfontoltan, Scott kapitány körültekintésével, s oly gyanakodva, ahogy a lábadozó járni tanul. Néha csak a szomszéd utcába utazom, portakaróval, sétabottal és kézitáskával. Felébredek az idegen szobában, s a változás csodálatos kalandját bámulom, pislogó szemekkel, megrendülten és alázatosan. Egy idegen szekrény tud oly rendkívüli lenni, mint Bagdad. A világ bennünk van. Időnként el kell indulni feléje.
Ez a hónap, mikor a lakás útra kél mint egy hajó, s lassan halad életünkkel a szelídebb, melegebb égöv felé. Tegnap éjjel még esett, májusban, valahol, a mi külön Triesztünkben; de reggelre ébredve észrevesszük, hogy életünk új kikötőbe érkezett.
Pitymallatkor partra szállunk, s szemdörzsölve észleljük, hogy idegen városban kötöttünk ki, ahol a nők és a férfiak másképpen öltöznek, az utcákon változott, kissé keleties élet zajlik, s különös, fehér félhold úszik az égen. Júniusi reggeleken, mikor a város még az első hőség fátylaiba burkoltan piheg, kibámulok a Lánchidon áthaladó társaskocsi ablakán át a Dunára, amely valahogy elemibb most, mint tegnap volt, áradóbb és kegyetlenebb. Tegnap még úgy tudtam, hogy Göd felé halad; ma eszembe jut, hogy a tenger felé is halad. Partjain idegen nők sétálnak, különös, virágos ruhákban, szemükben idegen végzetek csillámával, kezükben labdaütővel és piros viaszosvászon táskával, melyben a meztelenség kellékeit cipelik a folyó felé. A bennszülött gigerlik ilyenkor már felöltik a szalmakalapot. A levegő hőfoka délfelé figyelmeztet, hogy Kelet felé haladunk, a krokodilok, törökmézárusok, nyári szerelmek és a világháború fokozott esélyei felé. Pénzt váltok, s lassan elindulok a parton, az idegen földrész partján, június partján.
A lakás észrevétlenül megtelik virágokkal. A hétköznap, ünnepszerűen, virágfüzért aggat homlokára, s minden kissé húsos e hetekben, anyagias. Az előszobában is virágok állanak, befőttös üvegben, a szekrény tetején is csokrok virulnak, mintha állandóan menyegző lenne valahol, sikolyokkal, szivarfüsttel és rokoni csókokkal. Kissé bódultan élek e húsos érettségben, e nem egészen ártatlan testiességben, e júniusi, meleg és kitakart anyagiasságban. A nyaralóházak tornácain mindenfelé fiatal asszonyok hevernek a fekvőszékekben, kócosan, kissé elhízottan, délutáni szunditástól piros és meleg arccal, s önfeledt, álomtól tikkadt mozdulattal nyújtózva bámulnak a lombos fák távlatán át a kertajtó felé. Egészen biztos, hogy várnak valakit. A kavics csikorog a kerti úton. Már jön a nyár, gondolják; s behunyt szemmel, kezüket, álmosan, meleg szájuk elé illesztve, rövidet ásitanak. Mire gondolnak ilyenkor? Férjek, szerelmesek, vigyázzatok! Itt a június. Valaki jár a kertben.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése