2015. április 13., hétfő

Robert Fulghum

Így emlékeznek rá ma az emberek: "a nagy ölelésjárvány." A hetvenes években tört ki egyházközségünkben - abban az időben, amikor úgy akartuk egyszer s mindenkorra rendbe tenni a világot, hogy mindenkit szerettünk. Az egészet a Vasárnap Reggeli Üdvözlőcsoport kezdte. Elhatározták, hogy mindenkit megölelnek, aki csak az ajtón belép. Azt akarták, hogy mindenki rögtön érezze: szeretik és szívesen látják. Csak egy-két vasárnap akarták kipróbálni, hogy lássák, hogyan megy. De az események egy kissé kicsúsztak a kezükből.
Időnként már hatan is álldogáltak vasárnap reggel a templom előcsarnokában, készen arra, hogy megöleljenek mindent, ami mozog. Az Üdvözlőcsoport tagjai egy idő után már táblákat is akasztottak a nyakukba olyan feliratokkal, mint: KIVÁLASZTOTT ÖLELKEZŐ, MENŐ ÖLELKEZŐ, ÖLELJ MEG, EMBER VAGYOK, meg ISTEN SZERETI A VIDÁM ÖLELKEZŐKET. Azt gondolták, hogy egy leheletnyi komolytalansággal megolajozhatják a társadalmi érintkezés kerekeit, és valóban megtörténik az ölelkezés.
Ahogy már említettem, a dolog túlzott méreteket öltött. Állítólag amikor döcögött az üzlet, az ölelkezők gyakorlásképpen egymást ölelgették. Egyesek egy-két széket is megöleltek, sőt, orvul még a takarítót is, amikor az a kilöttyent kávét akarta feltakarítani. Besétált egy kóbor kutya, azt is megölelték csakúgy, mint többeket, akik a közeli metodista templomot keresték, és csak véletlenül tévedtek be. Azt hallottam, hogy valaki még a kávéfőző gépet is megölelte - meleg volt és vigasztaló hangokat adott ki, hát megölelte. Azt pletykálták, hogy néhány hívő csak azért tért be, hogy megöleljék, aztán már ment is haza, az istentiszteletet meg sem várva. Az ölelkezés rabjai. A dolog járvánnyá fajult. A nagy ölelésjárvánnyá.
Ámde nem mindenki vágyott rá, hogy ölelgessék. A gyülekezet egyik kissé csöndes és zárkózott tagja levelet írt nekem és az elöljáróságnak. Ebben megírta, hogy ölelésundor vett rajta erőt. Azt is közölte, hogy ő nem kíván másokat megakadályozni benne, de őt idegesíti, ha letámadják a vidámságukkal, amikor templomba megy. Már azt is megpróbálta, hogy a konyhaajtón osonjon be, de a mánia megfertőzte az egyik szakácsot is, és nemcsak megölelte, hanem közben még a csirkehúslevest is ráöntötte az öltönyére. Megírta, hogy a reggeli zűrzavarban leesett a szemüvege és ráléptek a lábára, közben pedig érezte, hogy társadalmi nyomás nehezedik rá - ha csak egyetlen ölelgetőnek is beadja a derekát, mindenki mást meg kell majd ölelnie. Elmondta, hogy nem mer bemenni a mosdóba, ha odabent ölelgetők vannak.
De nemcsak panaszkodott. Volt néhány építő javaslata is. Talán kellene egy másik bejárat azoknak, akik csak köszönni akarnak egymásnak vagy kezet akarnak fogni, amikor a templomban találkoznak. Esetleg egészségügyi veszélyt jelző cédulát kellene hordani - rajta ölelkező emberek sziluettje, vörössel áthúzva.
Ezenkívül javasolta még, hogy szervezzünk egy NÖ - Névtelen Ölelkezők - elnevezésű csoportot azok számára, akik le akarnak szokni róla. Esetleg, javasolta, NE ÖLELGESS, ÉRINTHETETLEN, TISZTÁTALAN vagy ilyesmi feliratú trikókat is felajánlhatnánk.
Megírta, hogy csak egyféleképpen tudott kitérni az ölelgetők elől, mégpedig úgy, hogy hüvelykujjával a szájában lépett be az ajtón. Az ölelgetők ezzel nem igazán tudtak mit kezdeni. Már arra is gondolt, hogy nyitott esernyővel vagy csöpögő orrú kisgyerekkel közlekedjen.
Az elöljárósággal már az ügyre adandó válaszon dolgoztunk, amikor beütött a gátlástalan csókolózás első hulláma. Valaki lent járhatott az episzkopális templomban, ahol éppen azt a Békecsóknak nevezett gyakorlatot tartották, melynek során az emberek megfogják egymás kezét, eléneklik az áldást, aztán egymás felé fordulnak és arcon csókolják egymást. Bomba jó ötlet! Így hát ölelkezőink mindannyian arra készülődtek, hogy kiegészítik a műveletet, és az istentisztelet végeztével majd megfogják egymás kezét és béke-csókolóznak egyet. Természetesen egy vasárnap reggel minden figyelmeztetés nélkül ki is próbálták a dolgot. Nos, azt a vasárnapot nem fogjuk elfelejteni, én mondom neked. Gondolhatod, hogy nem nagyon voltunk felkészülve az ilyen minden ok nélkül való, a béke vagy akármi más kedvéért véghezvitt csókolózásra.
Az elöljáróságon jóval több szó esett az ölelkezésről és a csókolózásról, mint az valaha is szándékunk lett volna. Ehhez képest a beázó szentélytetőről folytatott vita egyszerűnek tűnt. Én pedig szükségét éreztem, hogy ezt az egész általános szeretet-ügyet szóvá tegyem az egyik olyan csikicsuki, egyrészt-másrészt prédikációmban, amelybe aztán ugyanúgy belezavarodtam, mint a gyülekezet. Aaaahh.

Elmúltak a hetvenes évek. Az agresszív szeretet kiment a divatból. Az emberek abban az egyházközségben még ma is megölelik egymást, de már sokkal óvatosabbak. A változás eléggé lényeges ahhoz, hogy észrevegyük. Az ölelés célja változott meg. Míg valaha az ölelgető felszabadultságának kinyilvánítása volt, ma már azt közli vele, hogy törődik azzal, akit megölel. Az önzés adakozássá változott. Az Ide Nézzből Látlak lett. A Mit Akarok Én tudásából a Másnak Mire Van Szüksége felismerése vált. Nem biztos, hogy ezt meg lehet tanulni úgy, hogy csak szemléled, amint két ember megöleli egymást. Ahhoz, hogy ezt megértsd, valakit neked is át kell ölelned.




1 megjegyzés:

  1. Van egy barátnőm, aki minden találkozáskor megölel..... nem csak engem másokat is... szeretettel, őszintén... először meglepődtem. Jó érzés, van benne valami, amit nem lehet szavakba önteni... :-)

    VálaszTörlés