2015. március 5., csütörtök

Fekete István: Száz tojás

   Egy levéllel kezdődött, ámbár abban szó sem volt róla. Benne csak ez állt: egyik rokonunk ekkor meg ekkor átutazik Budapesten és menjen ki “valaki” az állomásra, mivel csomagot hoz. Nem szeretem az ilyen határozatlan meghatározásokat, mert annak rendesen az a vége:
   – Maga úgyis szeret korán kelni….
   Ez a “Maga” én vagyok. Szeretek korán kelni, amíg nem kell, de amint elő van írva, azonnal nem szeretek. A nevezett vonat valamikor hajnali négy óra tájban érkezik – természetesen – a Keletibe. Azért oda, mert ennél távolabbi állomás hozzánk nincs. Ha Rákosfalván laknánk, nem kétséges, hogy összes átutazó ismerőseink Kelenföldre érkeznének. Már bele is törődtem, bár a Keleti megközelítése hajnalban nem olyan egyszerű. Éjszakai villamos – nagyon helyesen nincs, így a szolgálati kocsival utaztam, és fájó szívvel pislogtam a Déli, valamint a Nyugati “indóházakra”, amelyeket átutazó ismerőseink elkerülnek.
   A rokon asszonyság – természetesen – az indulási oldalon várt, azaz keresett, úgy okoskodva: amint leszállt a vonatról, megszűnt érkező utas lenni, tehát lehet annyi eszem, hogy ott nem is keresem. Sajnos, nem volt. De azért egy órán belül csak megtaláltuk egymást, ami az érkező és induló vonatok zűrzavarában szerencsének mondható. Örültünk, s ezt az örömet a tekintélyes csomagok bennem majdnem lelkesedéssé fokozták. Az például, amelyet vidáman felkaptam, olyan súlyos volt, hogy Gödöllőre is kiutaztam volna érte.
   – Nem nehéz? – kérdezte kedves rokonunk – a fehérneműm van benne. Hosszabb időre megyek.
   A csomag majdnem kiesett a kezemből, olyan nehéz lett egyszerre. Alig tudtam megvigasztalódni, amikor reggelizés közben azt mondta: meg fogunk lepődni, milyen kedves ajándékot gondolt ki számunkra.
   – Száz tojást hoztam, legalább százat… de hogyan!? Ebben a kis szatyorban…
   A szatyrot felbecsülni – ahogy mondani szokás egy pillanat műve volt. Benne csak mint rántotta férhetett volna el száz tojás, ezért úgy mosolyogtam, mint akinek semmi kedve a mosolygáshoz nincs. A szatyrot fekete kendő borította, s a rokon egy szobor leleplezéséhez méltó áhítattal bontotta meg a leplet.
   A szatyorban egy kis kendermagos tyúk ült. Körülnézett a resti neonfényében és tyúknyelven valamit mondott, utána rögtön ásított.
   – Na, mit szól hozzá? Ez a tyúk minden nap tojik és még csak most kezdte…
   Nem tudom, mit mondtam. Nem tudom, miként vágtam csodálkozó, lelkes és elismerő képet a meglepetéshez, de azonnal megállapítottam: hálátlan és aljas farizeus vagyok, mert a tyúkot legjobban szerettem volna a falhoz vágni, vagy legalábbis felkelni és hűtlenül otthagyni.
   A rokon nő már régen elutazott s mi még mindig ott ültünk kettesben, amíg a pincér finoman nem figyelmeztetett, hogy a tyúkomat vagy vigyem el, vagy takarjam le, mert ez – étterem.
   A tyúk – úgy látszik – szerette a társaságot, mert azonnal kikezdett a pincérrel és később a villamosok utazó közönségével. A rokon elvitte a leplet s én ölemben a szatyorral – elkeseredetten állapítottam meg, hogy ennyi állatbarát sehol a világon nincs, mint Pesten. Rettegek a feltűnéstől. De nem lehetett elbújnom, mert a tyúk minden leszállót, felszállót hangos káricálással üdvözölt és a kalauznő fényes ollóját is megcsipkedte…
   Végre leszálltunk s akkor megfenyegettem a tyúkot, hogy vagy csendben lesz, vagy elhallgatom a száz tojást és akkor fazékba kerül.
   De nem hallgatott el és – nem röstellem – mire hazaértünk, én voltam megfőzve. Hogy miket mondott kotyogó, káráló tyúknyelven – nem tudom, de benne volt az elhagyott rét, a napsütéses udvar, a kútgém és a szénáspajta, a csalán a kerítés mellett, a gólyafészek a kéményen… benne volt az elhagyott táj s a fakadó ribizlibokrok, benne volt minden, s akkor már éreztem, hogy ebből a tyúkból nem lesz leves soha.
   Nem is lett!
   Egy kosárban alszik a faházban, minden nap meglátogatjuk, elbeszélgetünk vele, kézből etetjük, és nem múlik el nap, hogy hol itt, hol ott tojást ne találnánk utána. Válogatott, szép, valódi “teatojásokat”…
   Igen, már a huszonnegyediknél tartunk, s a Közért érdemes vezetője nem tudja elképzelni, miért veszek minden nap egy tojást. Csak egyet. Aztán eltüntetem róla az áruló számozást…
   Mert tojni, amióta megvan, nem tojt még egy darabot sem.



1 megjegyzés: