2015. január 20., kedd

Márai Sándor

  Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod, mint a légszomjas asztmatikusok. Kinyújtja kezét a sötétben és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel, például azzal, hogy kitört a világháború vagy elpusztult egy milliós főváros néhány utcasora... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket, fél füllel odafigyel, azt mondja: "Ugyan?...Igazán?...Nagyon érdekes". Vagy: "Milyen szomorú". De közben nem érez semmit. Egy szép, okos és szomorú spanyol könyvben - már elfelejtettem a szerző nevét, olyan neve van, mint egy torreádornak, olyan hosszú, sok keresztnévvel - azt olvastam, hogy ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelkiállapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet.
De egy napon felébrednek.
  Nézz meg engem.
  Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják...pontosabban, azt az arcot is látják, csak homályosan. Egy templomtornyot látnak, egy erdőt, képet, egy könyvet, más emberek arcát, a világ végtelenségét. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy. Ilyesmit gondolsz: "Becsinált csirke". Vagy: "Nürnbergi mesterdalnokok". Vagy: "Új égőt kell vásárolni az asztali lámpába". S mindez valóság és egyformán fontos. Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volt a valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit.   Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod...nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem...s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökéletes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése