2015. január 7., szerda

Fekete István: Szemüveg

   Nagyon régen találkoztam az elsővel. Akkor még ókulának hívták és a nagyanyám viselte. Ködös, kedves, elnéző ókula volt, melynek kampós szárai kékeres fehér fülek mögé futottak és helyenként beleakadtak a fehér haj szigorú rendjébe.
   – Add csak ide kisfiam, az ókulámat!
   Fekete tokban volt az ókula, és azt hittem, a vastag üvegen át nagyoknak való, titkos dolgokat látnak az öregek.
   Néha feltettem, de nem láttam rajta semmit. Összefolyt a szomszédék kertje, zöld folt lett a krumpliföld, zavaros görbeség az egész világ, s ekkor elgondoltam, hogy sok bölcsesség és megjárt hosszú utak kellenek ahhoz, hogy az ókulán lásson az ember valamit.
   A második ókula is kedves volt nekem nagyon.
   – Na, mi van a kis csizmákkal?
   A második ókulát Nyivászi bácsi hordta, a csizmadia. Egyik szára kampós drótból volt, a másik szurkos fonálból, s amikor rám nézett, sohse az üveget láttam, hanem nevető két kék szemét.
   – Kilyukadt, Nyivászi bácsi. Kilyukadt, itt bokánál, és kikapok, ha megtudják…
   – Hohó! Ki tudná meg? Vesse csak le gyorsan! ültem a kis bádogkonyha mellett, és Nyivászi bácsi megorvosolta csizmámat. A kályhában ágtörmelék égett, a szobában savanyú csirizszag úszkált, és az öreg mester kezében vidám és új lett a csizmám.
   Este, amikor kis csizmáimat a sarokba állítottam, Nyivászi bácsira gondoltam, és most, sok-sok év múlva újra látom ókuláját és a kis csizmákat.
   A harmadik szemüveget egy tanárom hordta, de ezt már cvikkernek hívták. Csiptető szorította keményen orrához, és ha hideg üvegje megvillant, megdermedt az osztály.
   – Acél!
   – Bernát!
   – Dahovánszky!
   – Erényi!
   Megállt bennem a lélegzet.
   Feketének kellett következni és rettenetesen vágytam olyan ősök után, akiket Zsivánovicsnak neveztek.
   Sajnos, nem dicsekedhettem ilyen ősökkel, és úgy támolyogtam ki a katedra elé, mint egy fiatalkorú, de elszánt vértanú. A cvikker jegesen villant felém és én dadogva bizonyítgattam tudatlanságom magas fokát.
   Ha nehéz álmom van, ma is ennek a cvikkernek hideg villanása hűti szívemet.
   A negyedik ókulát egy barátom viselte, aki alig volt tizenhárom éves, máris az öregek díszével ékeskedett. 
   – És látsz rajta? – tamáskodtam.
   – Persze. Talán jókedvemből hordom?
   Ezt a barátomat nem csak szerettem, de sajnáltam is. Istenem, milyen öreg! És szomorú lettem és elgondolkozó, amikor apám először tett fel pápaszemet.
   – Eljár az idő, fiam…
   Azóta a pápaszemet az elmúlás fokmérőjének tartottam. Lám, nekem nem kell! Örültem és ha társaságomban valakinek volt, elkértem.
   – Nem látok rajta semmit…
   – Jó szemed van – mondták –, és ez annyi volt, mintha azt mondták volna: Fiatal vagy.
   Nemrég sógoroméknál voltam. Annyi idős mint én (fiatal ember), és megdöbbenve láttam, hogy olvasáshoz pápaszemet vesz elő.
   – Add csak ide!
   Odaadta és én vidáman felnevettem. Húgom nevetett.
   – Ne bolondozz, Pista…
   Néztem a pápaszemen át és szomorú lettem egyszerre.
   Szomorú és zavart. A könyvszekrény éles lett, az arcok közelebb jöttek, a szőnyegminták élni kezdtek és a szobahőmérőt három lépésről leolvastam.
   – Tedd le Pista, megfájdul a szemed…
   Nem, nem a szemem fájdult meg, hanem a szívem, mert ókulával jobban láttam, mint a tulajdon két szememmel.


Esti Újság, 1943. dec. 4.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése