2014. december 18., csütörtök

Robert Fulghum

Mindig is szerettem volna egy kakukkos órát. Egy nagy, né­met barokk kakukkos órát, kacskaringós cirádákkal és órán­ként előugró kismadárral, aki létünk egy fontos adatát kiált­ja ilyenkor világgá. Így hát vettem egyet a legjobb barátom­nak, aki történetesen a feleségem is és egy lakásban élünk. Az efféle ügyletek általában a következőképp végződnek: a feleségemnek ajándékaim nem szoktak túlságosan tetszeni, így azok rendszerint visszaszármaznak rám. Gondoltam, ha már így van, legjobb, ha rögtön olyasmit veszek neki, amit valójában én szeretnék, mert így, amikor visszaka­pom, szívből hálás lehetek érte. Övé az ajándékozás gesztu­sa, enyém az ajándék. Tudom, hogy gonoszul hangzik, de realista és praktikus megközelítés. (Ne kezdj szörnyülködni, hogy te ilyet még gondolatban sem tennél. Ne is próbálj megetet­ni, nem vagyok mai gyerek. Tudom, amit tudok.)
Na, mindegy, szóval egy igazi antik kakukkos órát akar­tam. Ezek azonban kisebbfajta vagyonba kerülnek, egy bolt­ban pedig megláttam, hogy újakat árulnak, s mivel túl sok volt belőlük raktáron, jelentős árengedménnyel. Nem akar­tam elszalasztani az alkalmat, így hát vettem egyet. A do­boz oldalán lévő két feliratot azonban sajnos csak otthon ol­vastam el. Az egyik így szólt: „Made in South Korea", a má­sik: „A terméket Önnek kell összeraknia!"
Elővettem az öt nejlonzacskóból a különböző alkatrésze­ket, valamint egy echt bajor alpesi pásztorkunyhót, „valódi fautánzat" felirattal, és mindennek a tetejébe egy műanyag őzfejet, melyet mintha Bambi anyjáról mintáztak volna meg. Összeraktam, nem, nagyon kedves vagy, nem hagy­tam ki semmit, és felakasztottam a falra. Lehúztam a súlyo­kat, meglöktem az ingát, és vártam, mi történik. Az óra ba­rátságosan tiktakolni kezdett. Még egyetlen vállalkozásom sem sikerült ilyen jól. Működött a nyavalyás!
A nagymutató a tizenkettesre ért. Kinyílt a kisajtó. A kis­madár nem jött ki. Ám a lyuk mélyéről tompa, reszelős hang hallatszott: „kakaa, kakaa, kakaa". Három „kakaa". Ez minden? Hiszen az óra delet mutatott!
Bekukucskáltam a valódi fautánzat bajor alpesi pásztor­kunyhó belsejébe. Ott volt a madárka. Fogtam a jégfogót és egy evőálcát, és megpróbáltam kipiszkálni a kis teremt­ményt. Úgy tűnt, sikerült meglazítani. Beállítottam az órát háromra. Ketyegett, aztán ütni kezdett. Felpattant az ajtó. Madár sehol. A kunyhó sötét mélyéről csak ennyi hallat­szott: „kak" - sem „ukk", sem „aa". A „ha nem megy, eről­tessük" elvét alkalmazva egy gumikalapáccsal és egy vállfá­val vettem kezelésbe a szerkezetet, majd jól megráztam. Be­állítottam az órát. Odaért a mutató. Kinyílt az ajtó. Csend.
Az alaposabb vizsgálat során apró holttest került elő; az oldalán hevert, nyaka köré egy rugó tekeredett. Nem hin­ném, hogy sokan öltek már meg kakukkosóra-madarat -nos, nekem sikerült. Magam elé képzeltem a szentestét: Tes­sék, szívem, egy kakukkos óra. Neked vettem. A madár már nem él.
Így is tettem. Odaadtam neki az órát, és elmeséltem, mi történt. Nevetett. Egy darabig még őrizgette is, halott mada­rastul, mindenestül.
Mindez régen történt, kidobtuk már az órát is, a madarat is. Sok-sok karácsony jött és múlt el azóta. De minden év­ben, ha december táján összejövünk barátainkkal, újra és újra elmeséljük a történetet. Nevetnek. A feleségem pedig rám néz, mosolyog, és én visszamosolygok. Arra figyelmez­tet, hogy a történet igazi kakukkfiókája nem az a kis jószág volt az óra belsejében. Nem is felejtem el egyhamar.
Nekem pedig azóta sincs kakukkos órám. Valamit azért megjegyeztem, a dobozon olvasott karácsonyi üzenet emlé­két: „Egyberakandó!" Tedd egybe legjobb tulajdonságai­dat, és aztán osztogasd szét őket! Gyűlj egybe szeretteid­del, hogy újraélesszétek a vidámság tüzét.

Kakukk, öregfiú, boldog karácsonyt neked, akárhol is jársz!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése