2014. december 4., csütörtök

Robert Fulghum

       Akkoriban már évek óta nem rendeztünk templomunkban nagyszabású karácsonyi pásztorjátékot.      
       Először is, igencsak racionálisak és gyakorlatiasak lettünk az ünneppel kapcsolatban, és beértük azzal, hogy a vasárnapi iskola a maga visszafogott módján, a saját keretein belül megemlékezzen az eseményről. Aztán meg ott volt a legutóbbi alkalom, amelyen mindnyájan részt vettünk. Abban az évben a karácsonyi pásztorjáték hetében kitört a rubeola, a bárányhimlő és a hongkongi influenzajárvány. A pásztorjáték estéjén viharos szél kíséretében ólmos eső esett, egy részleges áramszünet miatt összevissza járt néhány ember órája, az alkalomra bérelt bárányok egyike pedig hasmenést kapott. Mindez nagyjából passzolt is az eseményhez, mivel József és két napkeleti bölcs a nyílt színen hányt, az angyalkák közül pedig néhánynak sikerült egyszerre sírni és bepisilni.           Mindennek a tetejébe az égő gyertyákkal felelőtlen módon fel-alá járkáló tinédzserkórus inkább keltette a tűztől és Isten haragjától való félelem, mintsem a földre szállt békesség érzését. Szerintem nem is volt olyan rossz az egész, és az is lehet, hogy mindez nem ugyanabban az évben történt, de a gyülekezet idősebb hölgytagjainak jelentős része mind a mai napig emlékszik az egész zűrzavarra, és hajlamos arra, hogy csírájában elfojtson egy újabb pásztorjáték rendezésére irányuló minden javaslatot. Mintha ismét felütötte volna fejét a kolera, és senki sem volt hajlandó újból átesni rajta.
       A nosztalgia azonban erős, és össze is zavarta ugyanezen idősebb hölgyek fejét, amikor mérlegelniük kellett a fiatalabb anyák kérvényeit, azokét, akik még nem mentek keresztül ezen a rituális megpróbáltatáson, és ezért hiábavaló lett volna őket lebeszélni róla. Itt volt az ideje, hogy az ő gyermekeik is szerencsét próbáljanak.
       És egyszer csak azok, akik mindvégig azt hajtogatták: "Több eszem lehetne már", máris nyakig voltak a munkában, és ócska lepedőkből, kartonpapírból és tyúktollakból angyaljelmezeket készítettek. A háromkirályok számára sehogy sem sikerült megfelelő fürdőköpenyeket szerezni, úgyhogy néhány papa fogta magát, és elment újakat vásárolni, aztán egy furgonnal kétszer-háromszor áthajtottak rajtuk, hogy használtnak tűnjenek. Az egyik fiatalasszonynak, aki éppen várandós volt, kedvesen tudtára adtuk, hogy december elejére egy valódi újszülöttet várunk tőle. Megesküdött, hogy megpróbálja.
      Sok vesződség árán sikerült hallgathatóvá tenni az angyalok karát. Szereztünk egy valódi jászlat is, igazi szalmával. És bár abban teljes volt az egyetértés, hogy ez alkalommal nem lesznek élő bárányok, valamelyik vállalkozó szellemnek csak sikerült valahonnan két kecskegidát kölcsönkérnie egy estére. Az igazán vakmerő húzás egy élő szamár bérbevétele volt, hogy a Szűz Máriának legyen min belovagolnia. Egyikünk sem látott még olyat, hogy valaki átszamaragoljon a szentélyen, de akkor ezt olyan jópofa dolognak tartottuk.
       Az ésszerűségnek is tettünk egy engedményt. Úgy döntöttünk, hogy vasárnap délelőtt, nappali világosságnál ejtjük meg a dolgot, hogy lássuk is, amit csinálunk, meg hogy az angyalok kara nehogy megijedjen a sötétben, és valamelyikük elsírja magát vagy bepisiljen. Gyertyák sem voltak. Es kosztümös főpróba sem. Úgyis egy kissé giccses ez az egész, nem akarta senki sem kétszer végigcsinálni.
       Eljött a nagy nap, mindenki megérkezett a templomba. Olyan férjek is eljöttek, akik nem álltak rendszeres templomba járó hírében - talán ugyanaz vonzotta oda őket, ami egy közeli autóbusz-balesethez is.
       Nem is volt olyan rossz, de igazán. Legalábbis kezdetben. A kecskék ugyan elszabadultak a parkolóban, és valóságos kis rodeót rendeztek a pásztorokkal. De mi teli torokból fújtuk a karácsonyi dalokat, az angyalok kara pedig alig hamisan és szinte egyszólamban teljesítette az első számot. A jászol fölött kigyúlt a betlehemi csillag, eljött az ideje József és Mária belépőjének. Mária a kölcsönszamár hátán, karján valami, amiről később kiderült, hogy egy rongybaba (mivel a várandós asszony késésben volt). Ez a szamár lett a vesztünk.
       Az állat két tétova lépéssel bebotorkált a szentélyajtón, megpillantotta a díszletet, és lecövekelt.          Földbe gyökerezett a lába, egész teste betonkemény lett, keményebb, mintha beállt volna a hullamerevség, és ezzel a menet meg is torpant. Na már most, az embernek lenne néhány ötlete, mivel tudná mozdulásra bírni a szamarat, ha egyedül lenne, de vannak bizonyos határai annak, amit az ember egy szamárral művelhet vasárnap délelőtt a templomban, asszonyok és gyermekek szeme láttára. A Szűz Mária mindhiába rángatta a kötőféket, és hasztalannak bizonyult az állat oldalának rugdosása is.
       Az elöljáróság elnöke, aki az első sorban ült ünneplőben, ekkor felállt, hogy megmentse a helyzetet. A szentély padlója csiszolt cementlapokkal volt burkolva. Ezért - miközben egy másik férfi a kötőféket húzta - az elnök úr leguggolt a szamár boldogabbik felénél, és elkezdte tolni - a merev jószág lassan csúszni kezdett a padlón, centiméterről centiméterre, méltóságteljesen. Amikor megmozdult, a kórusigazgató bekapcsolta a magnót, amelyből zengő kórusmű csendült fel a Mormon Templomi Kórus előadásában, a Philadelphiai Zenekar kíséretével.
Épp, amikor a szamár és megmozdítói a templom közepére értek, a magnó kivágott egy biztosítékot, és hirtelen csönd támadt. És akkor ebben a csöndben egy dühös hang csattant fel a szamár hátsórésze "MOZDÍTSD MÁR MEG A SEGGED, TE ROHADÉK!" Amit tüstént egy másik hang követett a templom mélyéből - a szamártologató feleségének hangja: "Leon, fogd be a mocskos szádat!" És ekkor a szamár elbődült. Ha aznap szamárválasztást tartottunk volna, több jelölt is szóba jöhetett volna. És a szavazatok eléggé egyenletesen oszlottak volna meg.
Igen szórakoztató látványt nyújtunk, miközben azt tesszük, amit épp teszünk.
       És noha a gyülekezet már évek óta nem rendezett újabb karácsonyi pásztorjátékot, mégsem ez volt az utolsó. A kacagás emléke túléli a zűrzavar emlékét. És a remény - a remény örökké élteti bennünk a hitet, hogy majd most, majd idén sikerülni fog.
       Szerintem a karácsonynak is ez a lényege. A karácsony nem más, mint a való élet - csak éppen kicsit sűrűbb a szokásosnál. És feltehetően mindnyájan folytatni fogjuk az egészet. Tombolni kezdünk, megzavarodunk, frusztrálódunk, sőt egy kicsit meg is őrülünk. Aztán izgulunk, reménykedünk és csöndesen örülünk. Fogunk nevetni, sírni, duzzogni és tűnődni. Kicsit berúgunk és mértéktelenek leszünk. Ölelkezünk, csókolózunk és nagy felfordulást csinálunk. Túl sokat költünk.   És mindig lesz valaki, aki hányni fog vagy bepisil. Mint mindig, csak pár strófát fogunk elénekelni, azt is leginkább hamisan. Megtesszük újra és újra és újra. Mi magunk adjuk a karácsonyi pásztorjátékot - a fenébe is.
       És azt hiszem, jobb is, ha hagyjuk, hogy mindez megtörténjen. Akkor van baj, ha erőszakoskodni kezdünk, amint azt legalábbis egy ismerősöm tanúsíthatja.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése