2014. december 18., csütörtök

Fekete István: Régi karácsony II.

Kis Jancsi bácsi talán egy s-sel írta volna a nevét, ha tudott volna írni, tehát Kis Jancsi bácsi nem volt nemesember, de ez a hiány látszólag nem bántotta önérzetét. De Kis Jancsi bácsi még csak paraszt sem volt, akinek húsz hold jó zsíros földje van a Palánkosban, de őt ez sem bántotta, viszont adózási gondok sem gyötörték. Ezek után azt lehetne gondolni, hogy Kis Jancsi bácsi talán csősz volt, vagy éjjeliőr, de nem… tehát valljuk be végre, hogy Kis Jancsi bácsi koldus volt…
Nem koldus általában, hiszen kódis ember más is akadhatott a faluban, hanem koldus, azaz olyan egyén, aki a koldusságot hivatalból gyakorolta, de az nem jelentett sem munkakerülést, sem dologtalanságot.
Nem bizony!
Mert ott voltak elsősorban a vásárok, ahova Jancsi bácsi kiöltözve, keresztes botjával érkezett, és a vásár bejáratától balra szent énekekkel figyelmeztette az érkező, bűnös emberiséget a mulandóságra és az adakozásra. Kalapja természetesen a földön, s benne pár krajcár és egy tízfilléres, amit azonban Jancsi bácsi tett bele csaléteknek. Mellette földbe szúrva a botja, amelynek fogantyúját szép réz kereszt helyettesítette, jelezve Jancsi bácsi mélyen vallásos egyéniségét, de utalva arra is, hogy az adakozók nem adják rossz helyre krajcárjaikat.
Jancsi bácsi általában szívesen vett részt mindenféle tömegmegmozdulásban, így a búcsújárásokban is, ahol szakavatott előénekes volt, keresztes botjával a zászlóvivők előtt haladva. Ilyen alkalomkor sárga bársonynadrágot és csizmát viselt, de otthon hagyta kucsmáját, amelyet néha nyáron is hordott.
Jancsi bácsi éles, magas fejhangon énekelt, ami messze kihallatszott a kórusból, s úgy szárnyalt a zászlók között, a hívek feje felett, mint a fecskemadár. Jancsi bácsit ilyenkor a búcsúsok élelmezték, sőt itt-ott borral is kínálták, aminek ő nem volt ellensége.
De ha a búcsújárás ideje elmúlt, Jancsi bácsi akkor sem merült tétlenségbe, mert – sajnos – faluhelyen is halnak az emberek, s a virrasztás szomorú homályában is felcsuklik az ének. Jancsi bácsinak a virrasztók között örökletes helye volt, és külön imádságai, amelyeket maga alkotott az öregasszonyok nagy gyönyörűségére. Jancsi bácsit ilyenkor pálinkával kínálták, amit egy-egy verssel viszonzott a halott lelki üdvösségéért…
Természetesen a lakodalom sem eshetett meg nélküle, ahol Jancsi bácsi bizonyos bölcs mértékletességről tett tanúságot, nem ugyan az evést-ivást, hanem az érkezést illetően. Mert javában állt már a lagzi, amikor Jancsi bácsi megérkezett, és a kedves mámor neki is helyet szorított ott, ahonnét pár órával előbb – esetleg – kidobták volna. Talán adtak volna neki egy darab mákos rétest, hogy: “Most már menjen Jani bácsi Isten hírével”, de amikor az öreg koldus megérkezett, tele voltak már a szívek muzsikával és adakozó jókedvvel… Így Jancsi bácsi csak hajnaltájt távozott hasas tarisznyával, pintes üveggel és vidám nótával. Jancsi bácsi ilyenkor a kocsiút közepén haladt, és csak időnként állt meg megnézni, hogy van-e még a pintes üvegben.
De Jancsi bácsi nemcsak a vallásos és világi élvezetekből vette ki részét, mert kisebb munkákat elvégzett a cséplőgép körül is, és a szüreteken vitte a puttonyt, ha éppen ráakasztották; ezzel szemben ott volt az asztalon a vékony, kissé avas tavalyi szalonna, fehér kenyér és a csobolyó, amelyekből akkor evett és ivott a puttonyhordó, amikor akart… És Jancsi bácsi többnyire akart, mert amilyen vékony, keszeg emberke volt, akkora étvággyal rendelkezett minden időben.
– A szegény kódis embernek nincs se ideje, se órája, akkor eszik, amikor van – mondta.
De rendszeresen koldulni csak búcsúkor és más nagyobb ünnepeken szokott. Igaz, ilyenkor tízszer is megtellett a hatalmas koldustarisznya, ami rendjén is volt, mert Jancsi bácsi nem zaklatta a falut unos-untalan, és több nap van, mint kolbász.
Természetes, Jancsi bácsi nálunk is jelentkezett tisztességes mértéktartással, és persze, tőlünk se ment el üres tarisznyával.
Kivételnek csak a karácsony számított, amire nemcsak az öreg koldus számított, hanem én is, mert a karácsonyest a nagy ünnepi adakozás órája volt, amire egész évben készültünk.
Ha megkopott egy kabát, elszakadt egy ing vagy nadrág, apám azt mondta:
– Meg kell varrni tisztességesen, jó lesz Jancsi bácsinak…
Ilyenkor mindig felfigyeltem, és én, akinél kevesebbet senki nem törődött ruhájával, lábbelijével… én számon tartottam, hogy Jancsi bácsi holmija meg legyen varrva, kimosva, és elrakva nagyanyám szekrényébe, mert karácsonyeste szerényen megjelent Jancsi bácsi, énekelt egy verset, s a karácsonyi csomagot én nyújtottam át neki.
– Viselje egészséggel, Jani bácsi…
Ennyi volt az egész, de nekem ez volt a karácsony, amint a száraz, eres, öreg kezek mohó várakozással átvették a csomagot.
– Isten fizesse meg – suttogta, aztán zsebébe eresztett egy üveg bort, és keresztes botjával majdnem úgy tisztelgett, mint a katonák…
Békés, szent, vidám megelégedettség maradt utána.
Azon a bizonyos régi-régi karácsonyestén azonban minden másként történt.
Elsősorban: sánta voltam, mert leestem a szánkóról.
Másodsorban: nem érkezett meg időre Pista bátyámék csomagja, ami a karácsonyfa főattrakciója szokott lenni.
Harmadsorban: apám rajtacsípett, amint éppen egy “Hölgy” szivarkát élveztem, és – ide karácsony, oda karácsony – mértéktelenül elfenekelt. Szóval ilyen hangulatban vártam Jancsi bácsit, és már-már elfeledtem sérelmeimet a közeledő igazi karácsonyi békességben, amikor Jancsi bácsi megérkezett ugyan, de tökéletesen részegen.
Apám szeme elsötétült.
Ő nem ivott és nem dohányzott. Keményen kinyitotta az ajtót.
– Kifelé!
Azt hittem, a szívem szakad meg, és bár később felengedett a hangulat, az én karácsonyestémnek vége volt. Ténferegtem a fa körül, és az sem tudott lelket verni belém, hogy Pista bátyám csomagja már a postán van, és reggel elhozzák…
Nem érdekelt semmi. Alig ettem, lefeküdtem, és álomba sírtam magam.
A reggeli ébredésre azonban elmosódott minden, mintha a tegnapi est lehullott volna valami ismeretlen mélységbe.
– A csomagot már meghozták – mondta nagyanyám –, ki is raktuk, és meggyújthatod a gyertyákat is…
A boldogság félénken burjánzani kezdett bennem.
Lassan öltöztem.
– Siess! Kis Jancsi bácsi is vár… Ezzel aztán tele lett a szívem. Jancsi bácsi apámmal beszélgetett
– Nincs semmi baj – hallottam a végszókat –, a csomagot majd a gyerek…
Vittem a csomagot parádésan, de a kezem remegett, s ebben a pillanatban szerettem az apámat, Jancsi bácsit és az egész világot.
Később meggyújtottam a gyertyákat, és karácsony lett egyszerre, kívül és belül, közeli és tűnő, messzi múlhatatlan karácsony.
Egyedül voltam, és mindenki bennem volt. Jancsi bácsi első helyen, sárga bársony ünnepi nadrágban.
Ma is látom.

(1963)


1 megjegyzés:

  1. Igen, volt is, van is ilyen Kiss Jancsi bácsi ismerősöm.... és élményem is...

    VálaszTörlés