2014. december 23., kedd

Fekete István: Karácsonykor

A kályha nagy volt, fekete, és ajtajára az volt írva, hogy Kaláni Vasgyár. Sajnos, ma sem tudom, hol van ez a nevezetes gyár, de a feliratot jól megjegyeztem, mert többször tartózkodtam mellette, mégpedig térdelve. Bevallom: nem valami vallásos áhítat kényszerített ebbe a kényelmetlen helyzetbe, hanem a tanítói önkény, ha magaviseletem vagy tudományos felkészültségem nem felelt meg az iskola követelményeinek. 
   Szerencsére a büntetésnek ez a formája kiment már a divatból, bár határozottan voltak jó oldalai is. A kitérdeltetett egyén ugyanis, háttal az osztálynak, magába szállhatott bűnei súlyosságát illetőleg, vagy elfoglalhatta magát valami kellemesebb dologgal is, mert kirekesztve a komoly tanulók társadalmából, nem fenyegette a feleltetés veszélye.
   Azon az emlékezetes délelőttön is megnyugodtam már abban, hogy nem lesz belőlem semmi – mert ezt apám is többször és határozottan állította –, újra elolvastam, hogy Kaláni Vasgyár, de ettől a kályha nem lett melegebb, és a tégla sem puhább, mert a kályha már kihűlt, a parkett pedig téglából volt. Ezekkel a kellemetlen tényekkel azonban nem foglalkoztam tovább, mert hátam mögött szinte észrevétlenül elcsendesedett az osztály.
   Valami baj van? – döbbentem meg, és a tisztesség határain belül hátraleselkedtem. Minden arc az ablak felé fordult, mert az ablakon túl lágyan, sűrű pelyhekben esett a hó. És minden arc felderült, mintha az a megfoghatatlan, lágy tisztaság megérintette volna a szíveket; még én is elfeledtem a megszégyenítést, bár hátrafordulva szemem megakadt kis csizmáim harmonikáján, amelyek rongyosak voltak, sőt egyiknek a talpa is válófélben.
   Azt lehetne hinni, hogy ezen elkomorodtam, holott erről szó sem volt. Pár nap múlva karácsony, és nekem az új csizmákat mindig a Jézuska hozta. Pontosan a megfelelő méretben. Ebben megdönthetetlenül hittem, valamint abban is, hogy a csizmaosztásban angyalok segédkeznek, mert Jézuska egyedül nem tarthatja nyilván azt a rengeteg lábnagyságot. Ez olyan világos és megnyugtató tény, hogy nem is érdemes vele foglalkozni.
   Másnap már vakáció volt, térdig érő hó, szánkózás a templomdombon és egészen enyhe bánat csizmáim talpát illetőleg, amelyet már úgy drótoztam fel, saját kezűleg. A szülők ehhez nem értenek, és egészen merev álláspontot foglalnak el egy levált talpért, ami érthetetlen, hiszen az illetékes angyal úgyis meghozza a másikat…
   Karácsony előtti napon azonban a csizmám végleg “beadta a kulcsot”, mert – a zord időre való tekintettel – azt nem mondhatom, hogy a “fűbe harapott”. Apám pedig azt mondta:
   – Itthon maradsz! Talán kibírod már ezt az egy napot, ha ugyan… ha ugyan az angyal egyáltalán törődik az ilyen lókötővel…
   Ez a megállapítás határozottan rosszul esett, de én bíztam az angyalban rendületlenül, mert tudtam, hogy a csizmaügybe a szülőknek beleszólása nincs. Ezért azután a szobafogság sem keserített el túlságosan, sőt az egész házon átreszkető izgalom kellemes várakozással töltött el.
   – Olvasgass, kisfiam – mondta nagyanyám –, és maradj a szobában, úgyis meg vagy fázva. – Ezzel kiment, és rám zárta az ajtót.
   Hát én nagyon szerettem olvasni, ha nem mondták, de ha mondták, azonnal nem szerettem. Ha pedig tiltották, majd meghaltam a betűért. Unatkoztam tehát mindaddig, amíg a szekrénykulcsokat fel nem fedeztem a zárban. Ebben a szekrényben már tettem egy-két kutatást, amelyek értékes gombokat eredményeztek, de általában zárva volt, s most itt az alkalom. Kinn csendes minden, a kulcs mintha vajban járna, az ajtó feltárult, és a titokzatos naftalinszag megborzongatta kutatásra feszült idegeimet.
   Csend. Odakint nem mozdul semmi, a kabátok lógnak, és nem törődnek vele, ha összevissza forgatom őket. De ilyen gombjaim már vannak… Ekkor megakadt szemem egy dobozon. Írás nincs rajta, de amikor felemelem, kellemes bőrszaga van. Hallgatózom: nem jön senki. És akkor kinyitom a skatulyát, és majdnem elejtettem, mert feketén és érthetetlenül rám nézett egy pár új csizma.
   Csak álltam, és összezavarodott bennem minden. Aztán csendesen visszatettem a dobozt, betettem a szekrényt, leültem az ablakhoz. Odakint olvadt, megrokkant a hó, az eresz csepegett.
   Talán nem is az enyém – próbáltam vigasztalni magam, de az a két új csizma feketén ásított gondolataim között, s ettől olyan fájdalmasan üres lettem, hogy összeszorult a szívem, és rá sem néztem nagyanyámra, amikor bejött.
   – Olyan csendes vagy – homlokomra tette a kezét, és én elhúztam a fejem. De még pislogott bennem valami remény, ami aztán a fenyőszagú, gyertyaszagú fényességben teljesen elveszett.     Összedőltek a mesék, zagyva szürkeségbe fulladtak az álmok, mert a fa alatt ott volt az a doboz, benne nem csizmák, hanem a kétkedés malomköve, s alatta a hitem, amit elvesztettem egyetlen délutánon, csak azért, mert a felnőttek rövid életű mesét szerkesztettek az örökkévaló valóság helyett.
   Régen volt ez nagyon, de a kis csizmák még ma is előjönnek ilyenkor, elmúlt fenyőfácskák erdejéből, aztán eltűnnek újra, nyomtalanul, mert esik a hó, hordja az idő szele, és temeti önmagát, az iskolát, a kályhát – bizony, temeti egész régi, ragyogó gyermekségem.





5 megjegyzés:

  1. Szép történet. Annyira hitelesen írja le a gyermeki, emberi érzéseket az elbeszéléseiben. Szeretem.
    Boldog karácsonyt Jenever!

    VálaszTörlés