2014. december 21., vasárnap

Fekete István: A bizonyítvány

Sok bizonyítványt kaptam már életemben – egy-két gyenge darab is volt köztük –, de ez volt a legkeservesebb, pedig csak félévi volt. Szóval javítható, mégis úgy szíven ütött, mint azóta egy se, pedig akadtak köztük javíthatatlanok is. Egyébként szép téli nap volt, és délutánra korcsolyázás volt előírva a Szokola jegén, amely ekkor már elég vastag volt ahhoz, hogy bánatom alatt ne szakadjon be.
   Otthon nem vettek észre rajtam semmit a kérges szívű szülők, pedig csak három gombócot tudtam fogyasztani a töltött káposztából, és utána a bizonyítványt a Családi Tanácsadó című könyvbe rejtettem, abban a hitben hogy hátha előveszi valaki a könyvet, s akkor… hát akkor túl leszek rajta.
   Ebben a várakozásban kissé nyomottan róttam köreimet a Szokola jegén, és itt is csodálkoztam, hogy senki se vette rajtam észre, hogy… hát igen: megbuktam. Kettőből!!!
   – Na, mit szóltak? – intett felém Horváth Laci, aki szintén érdekelve volt.
   – Semmit. Majd kijavítom… Hát nálatok?
   – A mama sírt egy kicsit, aztán kiabált, de tudja, hogy Antóni pikkel rám… – mondta Laci vidáman, és elsiklott a part felé, ahol Havas Gyuszi a hatodik “kadettugrást” csinálta hiba nélkül.
   Lacit irigységem fekete felhője kísérte. Ez már túl van rajta. Istenem, milyen szerencsés! Az ő apja meghalt, az enyém pedig nem sírós természetű. Sajnos… Nálunk ha sírt valaki, az csak én lehettem, esetleg anyám, de az apám?
   Múlott a nap. Vörös ragyogása már a malom felé hajlott, és a nádasból esti párák jöttek elő fagyosan, mint az éj lehelete. Lecsatoltam a korcsolyákat, s ekkor elhatároztam, hogy meghalok.     Tisztult a jég is, hazamentek a boldog, bukás nélküli egyének, s én halálra szántan, lassan botorkáltam hazafelé. Néztem házunkat messziről, de nem látszott rajta semmi különös. Világosság nem volt az ablakokban, s így messziről olyan rideg, siralomház külseje volt.
   Ugye, megmondtam, hogy keményebben kell fogni ezt a kölyköt… – szinte hallottam és láttam apámat, amint nehéz léptekkel jár fel-alá – de csak jöjjön haza, majd… Kicsit remegett a kezem, és most éreztem csak, hogy milyen nagy a baj. Kettőből… A házban dermedt csend. Senki, sehol.
   – Úristen, hová mentek? Rendőrségre, talán a gimnáziumba az igazgatóhoz vagy a nagyszüleimhez megbeszélni az “ügyet”?
   A konyhában Lassú Kati ült, aki ilyenkor hozta a tejet, és fel is forralta, ha nem talált a konyhán senkit.
   – Hol vannak? – suttogtam, ahogy gyászházhoz illik.
   Kati fontoskodva melengette a kezét.
   – Hajaj – mondta Kati bizalmasan –, elmentek. Édesapád feketében, anyád is a sötétkék ruhájában, nyakláncosan…
   Lerogytam egy székre, és elsírtam magam.
   – Feketében? Azt hitték talán, öngyilkos lettem…
   – Mi bajod van?
   – Katikám, én megbuktam – és lehajtottam a fejem a konyhaasztalra.
   – Meg? – kérdezte Kati csodálkozva. – Apádék meg a színházba mentek.
   – Ilyenkor?
   – Mér’, hát nem hétkor kezdődik?
   – Katikám, hát nem érted, hogy megbuktam?… Ilyenkor a szülők nem mennek színházba. – Kati tanácstalanul nézett rám, én pedig bementem a szobába, és felnéztem a Családi Tanácsadó című piros kötéses műre. Ott volt a helyén. Benne a bizonyítvány, benne a két elégtelen. Szóval még nem tudják… és ekkor úgy éreztem, ezt a várakozást, ezt a bizonytalan rémséget már nem bírom tovább. Elbujdosom! Meghalok! Mindegy, csak már vége legyen!
   A bizonyítványt az asztalra tettem, télikabátom alá három inget és két szvettert vettem, és könnyeztem.
   – Katikám, elmegyek. Vissza már nem is jövök, majd mondd meg… nem élem én ezt túl…
   – Hideg van kint – mondta Kati, s az ablakra mutatott, hol virágokat kezdett már rajzolni az est, legalább a fejed alá vigyél valamit.
    – Sajnálsz? – kérdeztem, és a díványról egy kispárnát a hónom alá vágtam.
   – Persze – mondta Kati –, a fácányosi akolban sok a szalma, ott el is alhatsz, de én visszamegyek mondta az ajtóban –, mert kifut a tej.
   Így hát elindultam, s – őszintén szólva – a bizonyítványról a vándorlás első perceiben meg is feledkeztem. A város lassan elfogyott, a mezei úton ropogni kezdett a hó, és a vacsoracsillag olyan szúrósan nézett rám, hogy belereszkettem.
   A fácánosi akol nagy volt és már sötét, de a szalma ott volt, és én jó mélyen belevackoltam. Kicsit zizegett a szalma, de azután elcsendesedett. Fejem alatt a kispárna, körülöttem csend. Az akol nagy, nyitott száján túl látszott a város égre vert fénye s azon túl a csillagok. A szalma, a három ing és két szvetter, a kispárna otthoni szaga, az eseménydús nap elbágyasztottak.
   Holnap majd tovább megyek – gondoltam, aztán puhán betakart az álom…
   … aztán egyszerre felébredtem. Moccanás nélkül néztem a sötétséget. Csak a szívem dobogott, és az egerek mászkálnak zizegve a szalmában. S ekkor a gerendán vészesen elrikoltotta magát egy bagoly. A dermedt éjszaka megmozdult, a csillagok reszketni kezdtek az égen, s én összehúztam magam, mert valami kimondhatatlan rém járt az éjszakában, és jeges kezébe vette tízéves szívemet.   És távol valahol ropogni kezdett a hó.
   – Jaj! Talán zsiványok? Itt akarnak osztozni a rablott pénzen, aztán észrevesznek és megölnek.
   Az akol szájában egy lámpa kezdett himbálózni, szelíd fénye mintha a földön keresett volna valamit, aztán a magasba emelkedett, mint a megváltás betlehemi csillaga.
   – Pista, Pista fiam…
   – Tessék, édesapám.
   És mentünk haza szótlanul. A lámpát apám eloltotta, keze meleg volt, az éjszaka világos, pedig csak úgy magukban tündököltek a csillagok.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése