2014. december 15., hétfő

Fekete István: Aprószentek

   A karácsonyi fenyő ellobbant, katonáim sebesülten hevertek, felhúzható vonatom pedig beadta a kulcsot, mert a rugó elszakadt, s a kulcs feleslegessé vált abban a pillanatban. A karácsony tehát elmúlt, de ezen a tájon még egyéb ünnepek is esedékesek, nagyon bölcsen elrendezve, hogy a kimagasló ünnepi csúcsok után ne essen az ember – azaz a gyerek – a hétköznapok portengerébe. Ez persze csak olyan hasonlat, mert abban az időben por legfeljebb csak a padlásokon van, kint azonban hó, esetleg sár tapasztalható. Abban az esztendőben – sajnos – sár volt előírva, és bár hajnalra meghártyásodott a pocséták teteje, délre kelve csöpögtek az ereszek, s a nap szégyentelen hejehujával lángolt az égen, hogy gyermeki szívünk belefacsarodott.
   Mármint az enyém.
   De nem Görbic Pistáé, akinek a szíve kőből volt, és a szó valódi értelmében köpött, azaz helyesebben pökött az ilyen dolgokra. (Csodálatosan tudott pökni.)
   – Hó nincs – mondta –, de gyünnek az Aprószentek. Az az igazi mulatság. Jár-kél az ember, etetik, itatják, aztán még pár krajcárt is keres… Tudod a verset?
   – Tudok verseket – mondtam bizonytalanul –, többféléket.
   – Az aprószentekit?
   Egyszerre kiderült hiányos műveltségem.
   – Na látod! – mondta mesterem a jászol szélén ülve, mert hogy össze ne tévesszük a dolgokat, ezek a megbeszélések többnyire az istállóban folytak le, az öreg Vica tehén tőszomszédságában, aki emberek által soha el nem érhető nyugalommal hallgatta a legmeghökkentőbb dolgokat.
   – De tudom az Anyám tyúkját.
   – Elmehetsz a anyád tyúkjával, ahun a part szakad. Ide hallgass!

Hála Isten megértük az Aprószentek napját,
Adja Isten többeket is érhessünk…
De nem ilyen búval, bánattal,
Hanem:
Örvendetes napokkal!
Adjon az Isten bort, búzát, békességet…

(amikor kívánsz valamit, mindig odavágsz a korbáccsal) a kendtök disznajának akkora sunkát, mint a kocsikerék, akkora szalonnát, mint a mestergerenda, a kendtök Lányának… – és barátom folytatta a jókívánságokat, melyeket hosszadalmas lenne leírni, sőt lehetetlen. Mindenesetre “eredetiek” voltak, sőt indiszkrétek. Akkor még nem ismertem ezt a szót, és csak megjegyeztem, hogy ha mi ezeket elmondjuk, azt hiszem, kiveszik kezünkből a korbácsot.
   Pista csak legyintett a jászol magasságából:
   – Ilyenkor szabad…
   Nem voltam bizonyos a dologban, de barátom addig erősködött, míg leírtam a köszöntőt a kevésbé feltűnő jókívánságokkal, és este – hosszas tépelődés után – megmutattam nagyanyámnak, aki bizalmasom volt.
   – Megyünk korbácsolni… ez lesz a vers.
   Nagyanyám feltette az ókulát, aztán levette az ókulát, megtörölgette, mint aki nem hiszi el, amit lát. Aztán végleg letette, és a mennyezetre nézett, hogy nem szakad-e le. A mennyezet kitartott, de a vers egyenest a kályhába repült – egyet lobbant, s vége –, aztán kaptam egy olyan erkölcsi oktatást, példabeszédekkel sűrűn megtűzdelve, hogy szinte a pokol lángjai csaptak ki az öreg dívány alól, melyen ültem, s a lángok közt Görbic Pista mint csábító ördög tevékenykedett.
   – Ki miben vétkezik, abban bűnhődik – mondta végül, és a “korbácsulást” kereken letiltotta.
   De azért mégis elmentünk. Addig rimánkodtam, amíg a vers át lett gyúrva, és az erőteljes kifejezéseket szelíd és hófehér mondásokkal helyettesítettük.
   – Így szép – mondta nagyanyám.
   – Lehet, hogy szép, de nem ér semmit – mondta barátom, amikor magunk közt maradtunk, és sűrűn pislogott, ami nála a hátsó gondolatokat takarta.
   Egyszóval mentünk. Természetesen hajnalban, amikor a kakasok hiába erőltetik még a virradatot, és a háznép lehetőleg ágyban találtatik. A délelőtti korbácsulás már félig sem olyan érvényes, már ami a jókívánságokat illeti.
   Izgalmas, szép hajnal volt, meg kell hagyni. Csizmánk kopogott, a tócsák jege frissen ropogott, és a kiskert-ajtók lelkes nyikorgással engedtek be bennünket.
   Pista azonban nem izgult. Megverte a konyhaajtót, csak úgy döngött.
   – Szabad-e aprószenteket köszönteni? – tette fel a kérdést, de olyan hangon, ami barátomra vetett bizalmamat “örökre” megalapozta. Délig bizonyosan…
   Bent mocorgás, kapkodás – pilátusa ne legyen ennek a büdös gyújtónak –, végül hunyorogni kezdett az ablak, és megnyílt az ajtó, melynek homályos keretében a gazda állt szellemfehérben, ámbár papucsban.
   – Na, gyertök.
   Odabent illedelmesen elmondtuk a verset – a javítottat –, és szégyenlősen rávertünk a dunyhákra, nyomatékul a jókívánságokra.
   – Az öregre is üssetök – mondta az asszony –, a vékonyára, hogy kelése ne lögyön.
   Szelíden meglegyintettük a gazdát is, aki kis poharakat töltött, megállapítva, hogy szépen és “tisztösségesen” beszéltünk, hát most igyunk. Ittunk. Aztán sietve elköszöntünk, mert nekem egyszerűen fennakadt a szemem a pálinkától, míg barátom elhalóan azt mondta:
   – E jó vót…
   Amikor magamhoz tértem odakint, azt mondtam barátomnak, hogy én pálinkát nem iszom többet.
   – Szamár vagy. Ettül leszünk igazán bátorok… És Pistának megint igaza lett. Bátorok lettünk. De még milyen bátorok…
   A következő házban az illedelmes szöveg már bizonyos változtatásokat szenvedett, de az ital – itt kalácsot és bort kaptunk – megnyugtatott bennünket, amire egyébként csak nekem volt szükségem. A tizedik házban pedig gátlástalanul vallottuk az eredeti szöveget bővített és javított kiadásban.
   – Affene a taknyosait – mondta a gazda –, ezek aztán kimondták…
   Büszkén kerestük meg a kilincset – mert akkor már ügyesen elsiklott a kilincs a kezünk elől –, és most már világosan éreztem, hogy az élet rendkívül kellemes intézmény, és barátom valódi nagy férfiú.
   – Na látod – mondta Pista a tizenötödik hely után –, ugye nekem volt igazam, és öreganyád vén szamár.
   Mintha pofon vágtak volna.
   – Mit tátogsz? Vén szamár!
   A düh úgy öntött el, mint a láva. Az előbbi tisztelet helyébe gyilkos harag nyargalt, és a valódi nagy férfiút úgy elvertem mindenféle vers nélkül, csak úgy porzott.
   Először én őt, azután az apám engem – szintén vers nélkül –, mert mire hazaértem, már régen otthon volt jó hírünk. Akkor tudtam csak meg, hogy barátom mért üvöltött – pokoli dolog ez a korbács –, és azóta tudom; hogy nemhiába van mondva, hogy “Ki miben vétkezik, abban bűnhődik” – ámbár, ez sokszor csak akkor jutott eszembe, ha már suhogott a korbács.
   Bizony, esendő féreg az ember…


7 megjegyzés:

  1. Annyira szeretem fekete Istvánt! Ez melyik könyvében van?
    Bocsánat,hogy mostanában nem írtam kommentet, de nagy munkahelyi hajtás volt ,és még a többi teendő. Most már jó.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Őszi vásár a könyv címe.
      Ne szabadkozz, ismerős a helyzet :) olvaslak én is, de az írás nem mindig jön össze :)

      Törlés
  2. Most olvastam végig.:)))))) Annyira ,de annyira....

    VálaszTörlés
  3. Ó, az Őszi vásár megvan!!!! Elő fogom venni újra! Abban van aKöd című is,az egyik kedvencem.:)

    VálaszTörlés