2014. november 15., szombat

Fekete István: Törlesztés

A krumpli – melyet a finom emberek burgonyának neveznek – mindenesetre be volt már hordva, és a kukorica le volt törve, ez is bizonyos, mert az udvar végében kukoricaszárral volt befödve a krumplisverem.
Balra tőle szalmakazal, jobbra a kert, amelynek fáin már csak itt-ott integetett egy-két piros levél, biztatva a szelet, hogy szakítsa már le őket, mert pihenni akarnak a kerítés mellett vagy a mogyoróbokrok alatt.
Ősz volt egyszóval, amikor a köd és a füst megül már a kertek alatt, varjú károg a jegenyén, de a nap melegen ácsorog még déltájban korhely darazsak örömére és elgémberedett legyek vigasztalására.
Ősz volt – ismétlem –, ez bizonyos, mert a pusztai gyerekek is részt vettek a “kifutó”-nak nevezett labdajátékban, akik csak akkor elegyedtek közénk, ha már iskolába jártunk, és kifutózás közben erősítették magukat a délutáni előadásra.
Azt már csak később tudtam meg, hogy ezt a játékot a városi csemeték “hosszú méta” néven is tisztelik, ámbár a honi csapattal mérkőzve szóhoz sem juthattak volna, mert a kanász számadó fia, Király Ferkó, ha megütötte a töltött gumilabdát, akár leülhettünk várakozni, amíg leesik, nem is beszélve Skandera Gyuláról, aki ha megdobott egy-egy nyargaló ifjút, az a találatot olyan üvöltéssel nyugtázta, mintha puskából lőtték volna meg.
Kellemes, szép játék volt, az bizonyos; nekem mégis határtalan szomorúságot okozott egyszer, s elsötétítette azt az őszt, amely éppen olyan puha, aranyfényben fürdő lehetett volna, mint a többi. És hogy nem lett olyan, oka volt a már említett Király Ferkó új töltött gumilabdája, de elsősorban én magam.
Amikor Ferkó megmutatta az új, hamvas labdát, azonnal megkívántam, mert én hiába magyaráztam a tornyos kontyú nagynéni-karnak, hogy töltött gumi a szívem vágya. Töltött gumi, tömör gumi, belül is gumi, egy darab gumi, egyszóval olyan gumi, amiben nincs levegő…
– Olyan labda nincs, kisfiam – mondta Lujzi néni.
– Dehogy nincs! Dehogy nincs!
– Ne oktasd Lujza nénit – torkolt le nagyanyám. – Még a világon sem voltál, amikor ő már labdázott. Emlékszem, százszor is falhoz ütötte a labdát anélkül, hogy egyszer is leejtette volna. Régen volt… hajaj…
És könnyeztek, én meg a fogam csikorgattam, mintha én tehettem volna róla, hogy olyan későn, Lujza néni rekord labdázása után jöttem a világra. Ettől függetlenül szeretettel gondoltam Miklós bácsira, aki – állítólag – Lujza nénivel labdázott, mielőtt “megtért őseihez” – ahogy mondani szokás.
Ezzel a Lujza nénivel tehát nem lehetett okosan beszélni, úgy látszik, derék Miklós bátyám is ezért tért át a szóról a tettre – s ezért kaptam egy olyan hatalmas, zöld, széllel bélelt labdát, hogy Fáni tehenünk elbőgte volna magát a vágytól, beleharapni abba a lucernaszínű holmiba.
A labda egyébként aznap kidurrant.
És ezután jött Ferkó azzal a csodálatos, vadonatúj, szürkén hamvas töltött gumilabdával.
– Cseréljünk – ajánlottam fel Ferkónak, aki jó barátom volt. Neked adom a csúzlimat, szájharmonikámat.
– Nem cserélek.
– Meg egy mesekönyvet is.
– Nem.
– Hát akkor fordulj fel – kívántam gyengédtelenül, és elkezdtünk kifutózni azzal a káprázatos labdával, amely repült, mint a hulló csillag, és ha eltaláltak vele valakit, az két kézzel kapott érdekelt testrészéhez.
Király Ferkó pedig remekelt, mert úgy elütötte egy szerencsés ütéssel a labdát, hogy átszállt az egész udvaron, és a szalmakazalban kötött ki. Nagy keresés, létra, gereblye, de a labda nem jött elő, nem is jöhetett, mert átesett a kazalon, és a földön gurulva a kukoricás között bújt meg. De ezt – úgy látszik csak én láttam, én pedig nem szóltam. Mégis enyém lesz a labda. Igaz, hogy nem játszhatok vele, mert megismernék, de nem játszhatik Ferkó sem.
Hát nem is játszott. Szomorúan kereste egy darabig kincsét, aztán elment haza rekedten és szédelegve, mondván, hogy alighanem beteg lesz.
Akkor már bántott a labda, de – gondoltam majd ha újra iskolába jön, “megtaláljuk” a labdát, és majd örül neki. Éppen ezért ott hagytam, ahová gurult.
De Ferkó nem jött többet iskolába. Házukra rászállott a szürke rém, a torokgyík, és egy napon kivonaglott pitvarukra a jajongó bánat, harmadnap pedig magasba lendült barátom a Szent Mihály lován, azon a lovon, amely nem hoz vissza a házhoz senkit, mert istállója a temetőben van.
Ballagtunk Ferkó után döbbenten az elmúlás fekete kígyózásával, és én még külön is vonszoltam azt a gömbölyű gumidarabkát, amely felfoghatatlan súlyosra nőtt, jóvátehetetlenre, áskálódó, szörnyű koloncra bennem és ott a kukoricaszár között.
Aztán a temető!
Az ének síró szárnyalására peregni kezdtek a fák néma levelei, Ferkót elnyelte a föld, s a koporsó dübörögve húzta magára a hantok örökös takaróját.
De a labda! A labda!
Mintha a könnyek a torkomra folytak volna, keserűn, mint a bűn és savanyún, mint a rossz emlék, és megesküdtem: soha nem nyúlok senki holmijához.
Mégis másként lett minden.
A következő labdázásnál újra odagurult a labda, és Ferkó labdáját megtalálta Bíró Jancsi, és zsebre is tette nyomban.
– Aki meghótt, annak nem kell labda – mondta, s engem mintha megszúrtak volna, mert elhatároztam, hogy Ferkó vagyonát majd később mégis visszaszerzem az anyjának.
– Ide a labdát! – mondtam fuldokolva a dühtől.
– Akarsz egyet? – kérdezte Jancsi, aki gyenge gyerek volt, de erősen szemtelen. – Mert kaphatsz a fejedre!
És mivel elindultam feléje, Jancsi úgy elvert, mintha mozdulni sem tudtam volna, de nem is tudtam, mert megérdemeltem, mintha a temető vert volna meg, halott barátom emléke és a bűn, amelyért mindig meg kell fizetni. Tűrtem és törlesztettem.
Hazamentem sírva és megkönnyebbülve.
És elterjedt súlyos vereségem története, és Jancsi másnap új kalappal jött iskolába, melyet hetykén hordott, mint ahogy illik, s az első lehető alkalommal egyszerűen nyakon legyintett.
És Jancsit akkor rettenetesen elvertem, utána az új kalapot megtapostam; mert ez már nem volt törlesztés, ez – ha megint hagyom – már uzsorakamat lett volna.
Törleszteni – igen, de kamat: – nem!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése