2014. október 31., péntek

Kányádi Sándor: Mesék meséje

Volt egyszer egy király, aki nem szenvedhette a mesét. A mesemondókat meg éppenséggel ki nem állhatta. Legszívesebben vízbe fojtotta, karóba húzatta volna valamennyit. Vízbe is fojtatott, karóba is húzatott minden mesemondót, költőt, regöst és énekest, akit csak kézre keríthette közülük, mert a versből s a muzsikából is egyedül csak a pattogó pram-pam-pram-pamot szerette. Meg azt, hogy: csindaratta-bumm. Még a mesemondók mesemondójának sem kegyelmezett volna. Fejét akarta vétetni, jobban mondva venni saját kezűleg. Szerencsétlenségére éppen a szóban forgó király idején élt a mesemondók mesemondója, aki egyben a költők költője is volt, mert olyan mesét talált ki, hogy aki azt végighallgatta, mindjárt más ember lett belőle: a rosszból jó, a jóból még jobb; a gőgös szerénnyé, az irigy nagylelkűvé változott; a haragos megbékélt, a hazug attól kezdve csak igazat mondott, és így tovább. Egyedül a kegyetleneken nem tudott változtatni, mert azok sohasem tudták végighallgatni.
    A király is – mondanom sem kell – a kegyetlenek közül való volt.
    – No azért ezt a híreset már magam is meghallgatom – mondta, amikor elébe lökdösték a saruszíjaitól is megfosztott mesemondók mesemondóját. A saruszíját azért szedték ki, nehogy a karóba húzástól való félelmében fölköthesse magát. Így szokták azt a tömlöcökben, mióta világ a világ.
    – Fűzzétek vissza a saruját – szólt oda a király a porkoláboknak –, úgyse lesz alkalma felkötnie magát, mert én őhírességét most végighallgatom, s utána bizonyságul, hogy a meséje engem meg nem indított, saját kezűleg csapom le a fejét. No, hadd, hallom azt a mesét.
    A fogoly megrázta láncait.
    – Vetesd le. Láncokban nem mesélek.
    – Nem-e?! – horkant föl s kapott kardjához a király.
    – Nem én! – nézett szembe vele a költők költője.
    A király dohogva lökte vissza kardját a hüvelybe, s intett, hogy szedjék le róla a vasat.
    – Na, hadd halljuk most már a mesék meséjét. Vagy óhajtasz még valamit?
    – Le szeretnék ülni.
    – Ülni a király előtt! – horkant föl most már mind a körülálló udvarbeliek. – Micsoda vakmerőség!
    – Hozzatok egy széket őurasága alá! – nyelte le a mérgét a király.
    – Üljetek le ti is mindannyian – intett a körülállók felé a költők költője. – A mesét csöndben kell hallgatni. Áhítattal, mert a mese a királyoknál is hatalmasabb. Örök életű.
    – De te a halál fia vagy! – szökött fel trónjáról a király, aki már tovább nem nyelhette a mérgét. Suhant is a kardja. Mindenki a földön látta már a költő fejét. De abban a minutumban hatalmas fény csapott a palotába. Tűzszárnyú madár suhant be, s a költőt elkapta a király kardja elől.
    – Sohasem fogod megismerni a mesék meséjét. Soha! – hallották még a megrémült körülállók, akik haláluk napjáig se tudták bizonyossággal, hogy a madár vagy a költő mondta volna-e.
    Dühösen lökte vissza kardját a király
    – Hozzátok előmbe mindazokat, akik már hallották a mesék meséjét. Hallani akarom! Csak azért is hallani fogom.
     – Szétszaladt az udvar, a porkolábok, még a kukták is mind a mesék meséjét ismerőket keresték. Estére tele lett velük a palota pincéje. De egy sem akadt, aki elmondta volna a királynak is. Hiába dühöngött, a király, hiába suhogott a kardja.
    – Nem vagy méltó a végighallgatásra. Nem érdemled – mondta sorra minden elővezetett.
    A király sújtott-vágott volna, de a tűzmadár minden suhintásra megjelent. És elvitte a halálra szánt mesemondókat, sorra mind, amíg csak ki nem ürült a pince.
     A királyt pedig megölte a mesék meséje utáni szomorúság.
     És azóta is minden mesemondó, költő, regös, énekes, azért él-hal, teszi rá életét, hátha sikerülne kitalálnia, elmondania a mesék meséjét, amitől egyszerre jobbá-szebbé változna a világ s az emberek.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése