2014. augusztus 23., szombat

Robert Fulghum

Az edények elmosogatása és a mosogató kiöblítése után a mosogató alján, a szűrőben ott marad valami, amit - egyelőre - "dolog"-nak fogok nevezni. Egy racionális és objektív ember azt mondaná, hogy ez nem más, mint ételdarabok keveréke, amely túl nagy ahhoz, hogy lemenjen a lefolyón, és az egész fehérje-, szénhidrát- és rostrészecskékből áll. Ebédzacc.
Ez a bizonyos illető esetleg még hozzátenné, hogy ezt az anyagot először a főzés során keletkező magas hőmérséklet sterilizálta, aztán tovább tisztult azáltal, hogy átjutott a mosogatószeren és a forró vízen, végül pedig leöblítették. Semmi gond.
De minden tizenéves, aki már mosogatásra kényszerült, tudja, hogy ez a magyarázat hazugság. Az a dolog a szűrő alján mérgező hulladék: halálos méreg, ártalmas az egészségre. Más szóval nagyjából annyira undorító, amennyire undorító csak lehet.
Tizenhárom éves koromban kevés dolog miatt tiszteltem az anyámat, de az egyik az volt, hogy csupasz kézzel - CSUPASZ KÉZZEL - nyúlt bele a mosogatóba, kivette azt a halálos trutyit, és kidobta a szemétbe. Ráadásul láttam, hogy belenyúl a nedves szemeteszsákba, és abban is CSUPASZ KÉZZEL kotorászik, keresi az eltűnt teáskanalat - micsoda őrült bátorság. Egy rántottamaradékkal és a zöldségleves aljával összekeveredett kávézacckupacban meg is találta azt a kanalat. Majdnem elájultam, amikor a kezembe nyomta, hogy öblítsem le. Egyetlen, az életét féltő tizenéves sem nyúlt volna hozzá anélkül, hogy előbb fel ne szerelkezett volna kesztyűvel, maszkkal és rozsdamentes csipesszel.
Az iskolában egyszer ráakadtam a francia ordure szóra, és amikor a tanár megmondta, hogy "elmondhatatlan szennyet" jelent, pontosan tudtam, mire utal. Minden este ott láttuk a mosogató alján.
Amikor mosogatás közben beszámoltam anyámnak az újonnan megismert szóról, azzal a bolond-az-én-fiam tekintettel nézett rám, és elmagyarázta, hogy a vacsora, amit az imént fogyasztottam el, körülbelül ugyanolyan állapotban rohad most a hasamban, és még csak el sem lett mosva és öblítve, mielőtt a lefolyómon oda került volna. Ha választhattam volna ezen hír és aközött, hogy egy furkósbottal fejbe kólintsanak, hát én bizony az utóbbit választottam volna.
Hosszasan és keményen lobbyztam egy hulladékdaráló és egy mosogatógép érdekében, tisztában lévén azzal, hogy már mindkettőt feltalálták, tehát soha senkinek nem kell többé hozzáérnie a trutyihoz.
Mondhattak nekem bármit a szüleim vagy az objektív felnőttek, én tudtam, hogy a lefolyóban lévő dolog fertőző és halálos. Leprát vagy valami még rosszabbat is lehet tőle kapni. Ha valaha véletlenül mégis hozzáérnél, hozzá ne nyúlj az ujjaiddal a tested többi részéhez, amíg szappannal és forró vízzel meg nem mostad és le nem öblítetted a kezed. És ami még rosszabb, tudtam, hogy a dolog arra is képes, hogy megszilárduljon, összeálljon és valamiféle élőlénnyé változzon, amelyik aztán éjjel kimászik a mosogatóból, és elszabadul a házban.
Azt kérdezed, miért nem elég a gumikesztyű? Eredj már. A gumikesztyű az anyámasszony katonáinak való. Azonkívül ne feledd, hogy az anyám csupasz kézzel csinálta. Az apám soha életében nem közelítette meg egy méternél jobban a mosogatót. Anyám szerint lusta volt. De én tudtam, hogy ő is tudja a trutyiról azt, amit én.
Egyszer vacsora után azt mondtam neki, fogadok, hogy Jézusnak sohasem kellett mosogatnia és kipucolnia a trutyit a mosogatóból. Apám egyetértett. Ez volt az egyetlen teológiai tárgyú beszélgetésünk.
Viszont az apám fogta a pumpát, és már ment is a WC-be, amikor az valami még rosszabb dologtól dugult el. Be nem tettem volna a lábam abba a helyiségbe, amikor ezt csinálta. Tudni sem akartam róla.

Most viszont... Most már én is felnőtt vagyok. Méghozzá jó ideje. És elképzelem, hogy egy középiskolában beszédet mondok a végzősöknek. Először is megkérdezném tőlük: Ki az, aki felnőtt, független, önálló polgár akar lenni? Valamennyien lelkesedéssel emelnék fel a kezüket. Azután pedig felsorolnám a következő, felnőttek által végzett dolgokat:
- a mosogató szűrőjét kipucolni,
- WC-t pumpálni,
- bekakáló és bepisilő babákat tisztába tenni,
- taknyos orrokat megtörölni,
- a padlót felmosni, miután a baba kifröcskölte a spenótot,
- sütőket, zsírfogókat és serpenyőket kitisztítani,
- a cicadobozt kiüríteni és a kutyagumit összeszedni,
- a szemetet kihordani,
- az ülepítőt kiszivattyúzni,
- az utcán elütött hobbiállatokat eltemetni.

Elmondanám a végzősöknek, hogy akkor lesznek felnőttek, ha már mindezt képesek elvégezni. Egyik-másik diák ezek után már talán nem is akar felnőni. De az is lehet, hogy szembenéz az igazsággal.
Létezik annál még rosszabb is, mint amit a fenti lista sugall. A feleségem orvos, és én itt most nem fogom elmondani, mit szokott ő mesélni arról, amit időnként meg kell csinálnia. Bár én se tudnék róla. Néha kínosan érzem magam, amiért olyan ember közelében élek, aki ilyesmiket művel. De azért büszke is vagyok rá.
A hajlandóság arra, hogy részt vegyél a piszok eltakarításában, egyúttal próba is. A közösséghez való tartozás feltétele az, hogy kihordjuk életünk hulladékait.
Sráckorában az ember úgy érzi, ha valóban szeretnék, nem kérnék rá, hogy kivigye a szemetet. Amikor pedig belépünk a felnőttek társadalmába, azért visszük ki a szemetet, mert szeretjük őket. És ez az "ők" nemcsak a saját családunkat jelenti, hanem az emberiség nagy családját is.

A régi közhely szilárdan tartja magát, és még ma is igaz. Felnőttnek lenni valóban piszkos munka.

De valakinek csak el kell végeznie ezt is.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése