2014. június 27., péntek

Robert Fulghum

Valahol a világon él egy fiatal nő, aki ha elolvassa az itt következő levelet, fel fog kiáltani: "Hé, ez én vagyok - ez az én sztorim!" Hálából írom ezt a levelet - hálás vagyok mindazokkal együtt, akiknek elmeséltem a történetet. Egyetlen ember komikus kétségbeesése mindenki számára új perspektívát nyit.

Kedves Zarándoktársam!

1984 nyárutóján ott feszengtél a mellettem lévő széken Hongkong repülőterén. Csak úgy áradt rólad a "Hazatérő Ifjú Amerikai Utazó" hangulata. Addigra a farmert és a trikót már szárongra és sarura cserélted. Józan rövid hajad hosszú, lobogó frizurára változott. Melletted a hátizsák nehéz utak sebeit és porát viselte, és a világjárók rejtélyes szuvenírtárgyaitól dagadozott. Szerencsés gyermek, gondoltam.
Amikor könnyeid csöpögni kezdtek az álladról, egy elvesztett szerelmesre gondoltam vagy a bánatra, hogy kénytelen vagy feladni a kalandot a főiskolai előadások kedvéért. De amikor zokogni kezdtél, már én is elszomorodtam. Arra gondoltam, hogy egy ideje nagyon magányos és nagyon bátor vagy. Egy jó kis sírás helyénvalónak látszott. És te bőgtél is, rendesen. Csupa könny volt már minden körülöttem. A kétségbeesés monszunesője. Az én zsebkendőmre, a tiédre, majdnem egy egész doboz papírzsebkendőre, meg a két ingujjadra volt szükség ahhoz, hogy felszárítsuk az áradatot, mire nagy nehezen kinyögted.
Valójában nem akaródzott hazamenned; te inkább mentél volna tovább. De elfogyott a pénzed, a barátaidnak is elfogyott a pénze, így hát már második napja itt dekkolsz várólistán a repülőtéren, nem nagyon van mit enned, ahhoz pedig túl büszke vagy, hogy koldulni kezdj. Nemsokára indul a géped. Te meg elveszítetted a jegyedet. Erre megint elöntött a könnyáradat. Már harmadik órája ülsz egy helyben, a kétségbeesés jeges tengerébe merülve, mint valami megtorpedózott teherhajó. Voltak pillanatok, amikor azt hitted, halálodig ott fogsz ülni.
Egy kedves, idős, chicagói házaspárral közösen - akiket szintén elöntött könnyeid árja - felszárítottuk könnyeidet, majd felajánlottuk, hogy elviszünk ebédelni, aztán majd beszélünk a légitársaság fejeseivel, hátha van valami megoldás. Te felálltál, hogy velünk tarts, és hátrafordultál a holmidért.
És akkor FELSIKOLTOTTÁL. Már azt hittem, valaki rád lőtt.
De nem... a jegyed volt az. Megtaláltad a jegyedet. Egész idő alatt rajta ültél. Három órán keresztül.
Mint a bűnös, aki a pokol tornácáról menekül meg, nevettél, sírtál és ölelgettél bennünket, aztán hirtelen eltűntél. Eltűntél, hogy elérd a hazafelé tartó gépet és mindazt, ami ott rád vár. A váróban lévő utasok nagy része - a történet hatása alatt - még ekkor is szinte bénult volt az izgalomtól.
Számtalanszor elmeséltem már ezt a sztorit. - Rajta ült a saját jegyén -, szoktam befejezni, a hallgatóság pedig minden alkalommal a fájdalmas ráismerés kacajára fakad.
Amikor így vagy úgy én is a saját jegyemen ülök - olyasmin, ami majd megmozdít és továbbvisz - rád gondolok, mindkettőnkre rávigyorgok, és nekivágok.
Egyszóval, kösz. Különös módon te lettél az én utazási irodám. Kívánom, hogy mindig találd meg a jegyedet, és juss el mindenhová, ahová csak akarsz, most és mindörökké.


4 megjegyzés:

  1. Ez nagyon szép kis tanmese már megint Jenever!!! :-) köszi

    VálaszTörlés
  2. Meglehetősen ismerős érzéseket idézett a sztori :) Ha jártam volna Hongkong repülőterén, felsikoltanék :)

    VálaszTörlés
  3. Ismerős érzések nálam is... ha nem is pont jegy, de.... mesélhetnék. :)

    VálaszTörlés