2014. május 12., hétfő

Fekete István: Május

Erdőn visz át az út. Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fűszálak nőttek rá, és én csak lépegetek csendesen a május allelújás országában. Süt a nap, vidám üzeneteket kiáltanak egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbos bankák is valahol a legelő szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az öregek nyomán, be a májusba és ki a májusból.
Csupa békés zsongás az erdő.
Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket.
Megvárni az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök.
Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókhálókötelet, és kling-klang megszólal a májusi erdők harangja: a gyöngyvirág.
Aztán megvárni még a holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz, de el is visz magával az örök menyasszony, a hűtlenül is hűséges, magát mátkacsókra kínáló, gerleszavú – május.



2 megjegyzés: