2014. április 8., kedd

Robert Fulghum

Többen állítják, hogy San Diegóban van a világ legszebb ál­latkertje. Minthogy rajongok az állatkertekért, a közelmúlt­ban ott töltöttem egy napot. Az állatok nézegetése a felnőttek számára is kiváló szórakozás - elterelik a figyelmünket egy időre a mindennapi életről.
Megnéztél-e valaha is alaposabban egy zsiráfot, példá­nak okáért? A zsiráf egészen valószerűtlen állat. Ha van mennyország és oda kerülök (egyikre se tégy fel nagyobb összeget), de ha mégis, az egyik dolog, amiről kérdezősködni fogok, a zsiráf lesz.
Az állatkertben egy kislány ugyanazt a kérdést tette fel a mamájának, amit én: „Mire való a zsiráf?" Anyuka nem tudta. A zsiráf tudja-e vajon, mire való? Egyáltalán, érdek­li? Gondolkodik-e néha a világban elfoglalt helyéről? A zsi­ráf nyelve fekete, hetven centiméter hosszú és nincsenek hangszalagjai. A zsiráfnak nincs közölnivalója sem. A zsi­ráf csak zsiráfkodik.
A zsiráfon kívül láttam egy erszényes medvét, egy kacsa­csőrű emlőst és egy orángutánt. Elég valószerűtlen lények. Az orángután éppúgy nézett ki, mint Woody nagybátyám. Woody bácsi is meglehetősen valószerűtlen jelenség. Állat­kertben volna a helye, a felesége legalábbis ezt állítja. Ettől eltűnődöm, mi lenne, ha állatkertekben emberpéldányokat is tartanának.
Ez a gondolat járt a fejemben, miközben az oroszlánokat néztem; egy oroszlánurat és hat oroszlánhölgyet. Nem is le­het olyan rossz az élet itt az állatkertben. Az oroszlánok olyan buják, hogy az ápolók kénytelenek voltak spirálokat felhelyezni a nőstényeknek. Így aztán mást sem csinálnak, mint esznek, alszanak, bolhacsípéseiket vakargatják és kö­vetkezmények nélkül szerelmeskednek. Az állatkert gon­doskodik élelemről, szállásról, orvosi ellátásról, öregkori biztonságukról és a temetési költségekről. Nem is rossz üz­let.
Mi emberek nagy ügyet csinálunk abból, hogy mi vagyunk az egyedül értelmes, gondolkodó lények, és olyan ki­jelentéseket teszünk, mint hogy „csak tudatos életet érde­mes élni". De ahogy elnézem a zsiráfok, oroszlánok, erszé­nyes medvék és kacsacsőrű nem tudom mik osztályrészét, úgy érzem, meg tudnék lenni az ellenőrzött élet nélkül. Ha az állatkert valaha is igényt tart rá, megpróbálom. Végül is, én is egyfajta veszélyeztetett faj vagyok, és életem kézben tartása pedig időnként nagyon unalmas.
Próbáld meg elképzelni: gyerekeiddel elsétálsz egy hatal­mas, kényelmes ketrec előtt, a ketrecben szivarvégek, ko­nyakosüvegek és csirkecsontok hevernek —a napsütésben ott szunyókál az öreg Fulghum, körülötte hat gyönyörű nő. És a gyerek rámutat, és azt kérdezi: „Hát ez meg mire va­ló?" És én ásítanék, kinyitnám a fél szememet és azt monda­nám: „Kit érdekel?" Mint mondtam, az állatkertek elterelik az emberek figyelmét a realitásokról.

Az oroszlán, a zsiráf, az erszényes medve és a többiek azt teszik, amit tesznek, azok amik, elvannak valahogy ott a ketrecben, és élik öntudatlan életüket. De embernek lenni azt jelenti, hogy tudunk, érdeklődünk és kérdezünk. Ráz­zuk a lét ketrecének rácsait, és a csillagok, a kövek láttán azt üvöltjük: „Mire való?", és a visszhangzó válaszokból börtönöket és palotákat építünk. Ezt tesszük, ilyenek va­gyunk. És ezért van az, hogy bár szívesen járok állatkertbe, ott élni nem szeretnék.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése