2014. március 4., kedd

Márai Sándor: A távozó

Most utazik már, a távozó! De mi látjuk még egy pillanatra, amint ott áll a kivándorlókkal megtömött vasúti kocsi ablakában, szemében az önkívület csilláma, karjában egy üveg kecskeméti rizling, melyet én nyújtottam át neki, búcsúra.
Már utazik, s mi sorsáról beszélünk, mikor elmegyünk a pályaudvarról, sorsáról, mely kirepíti most a végtelen térbe és idegen időbe, már könyvtáráról és hagyatékáról beszélünk, illedelmesen, mint a halottak dolgairól szokás beszélni. De ő ezt nem hallja már, utazik a világ felé.
Emlékei maradnak csak a városban, emlékei, melyek zavarosak, s emléke, mely szomorú és gyermekes. Most mind sajnáljuk őt, a távozót. Kissé mind gyilkosai vagyunk, s ezért hangosan beszélünk róla, férfiasan. Értett az irodalomhoz és a jó stílushoz, mondjuk. Nem volt szerencséje a nőkkel. Egyáltalán, semmivel nem volt szerencséje.

Most él majd Párizsban, hörögve és boldogtalanul, hidak alatt csókolódzik néger nőkkel, és a magyar irodalomról vitatkozik litván száműzöttekkel. Oly magányos lesz, mint egy csillag, oly boldogtalan, mint Belzebub, párnája a Hold, nyoszolyája a morgue márványpadja... Miért, hogy mégis, mégis irigylem?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése