2014. február 23., vasárnap

Robert Fulghum

Idén egy délutánt átmorfondíroztam a Csodálkozás Napján.
A lányokról morfondíroztam, akiket valaha réges-rég szerettem. Hol lehetnek most? Hogy nézhetnek ki? Vajon lemaradtam-e valami jó dologról? Mi lenne, ha megkeresném és fölhívnám őket? ("Hé, én vagyok az!" "Ki az az én?")
Azokról morfondíroztam, akik még nem tudják, de jövő ilyenkor már nem lesznek köztünk, hogy morfondírozhassanak. Vajon segítene-e rajtuk, ha már most tudnák? És mi van azokkal a gyerekekkel, akik jövő ilyenkor már köztünk lesznek, de még csak a szüleik vágyaiban léteznek?
A bebörtönzöttekről morfondíroztam - főleg azokról, akiket igazságtalanul büntetnek és kínoznak. Van-e számukra remény?
A csodálkozásnapi morfondírozás közepette egyszer csak azon veszem észre magam, hogy titkos paktumot kötök saját magammal. Erről az ember másoknak nem beszél, mert nem akarja, hogy olyan bárgyú dolgon kapják rajta, amilyen az újévi fogadkozás. Ezt megtartod magadnak, így nem kerülhetsz szorult helyzetbe, amiért azt teszed, amiről pedig szentül megfogadtad, hogy nem teszed. (Egyszer összeállítottam egy listát az előző évben véghezvitt jó cselekedeteimről, aztán az egészet fogadalmi formába öntöttem, és korábbra kelteztem. Jó érzés volt.)
Morfondírozás közben felidéztem középiskolai éveimet. Amikor a téli szünet után először újra iskolába mentem, titokban megesküdtem, hogy idén jobban fog menni. És egy pár napig tényleg jobban is ment. Nem mindig ment rendszeresen jobban - az embernek fiatal korában sok minden eltereli a figyelmét -, de egy pár nap alatt - a reményteli lehetőségek néhány napja során - legalábbis bebizonyítottam, hogy valóban többre lennék képes. Ha akarnám.
Most, életem derekán, amikor gondolataim óvatosabbak, jóval bizonytalanabbak és jobban tükrözik tapasztalataimat, szinte öntudatlanul megígérem magamnak ugyanezt. Többre lennék képes. Meg az elnök, a pápa és az emberiség többi tagja is. Valamennyien többre lennénk képesek.
Erről eszembe jut egy történet. Egy ember megtalálta a király lovát, de mivel nem tudta, hogy a királyé, megtartotta magának. A király viszont rájött, elfogatta az embert, és lótolvajlásért meg akarta öletni. Az ember magyarázkodni próbált, és azt mondta, hogy hajlandó ugyan elszenvedni a büntetést, de azt tudja-e a király, hogy ő meg tudná tanítani azt a lovat beszélni. És noha a király már így is igen tiszteletreméltó uralkodó, mennyivel inkább az lesz egy beszélő lóval. Erre a király azt gondolva, ugyan mi vesztenivalója lehet, beleegyezett. Egy évet adott rá. Nos, a barátai mind bolondnak tartották az embert. De ő úgy vélekedett: ki tudja? - a király is meghalhat, én is meghalhatok, eljöhet a világvége, a király meg is feledkezhet az egészről. De az is lehet - persze csak lehet -, hogy a ló beszélni fog. Az embernek hinnie kell abban, hogy bármi megtörténhet.
Ezért aztán, amikor a feleségem azt kérdezte, hol voltam, így válaszoltam: - Ó, hát egy lóval beszélgettem. - Most már neki is van mit forgatnia a szívében.


4 megjegyzés:

  1. Ez a fotó olyan csodás, hogy alig bírtam olvasni a betűidet, percek óta ezt nézem

    VálaszTörlés
  2. Mindent olvastam, láttam...csak nem írtam, de tudod, hogy itt vagyok:)

    VálaszTörlés