2014. január 11., szombat

Robert Fulghum

Ismered a dinkatáncot? (Nem, ez nem sajtóhiba. Nem inka-tánc, hanem DINKATÁNC.) A dinka benne van a szótárban is. Olyan hóbortos embert jelent, aki különös, bizarr dolgokat művel. Az aktuális szlengben olyasvalakire használják, akitől minden kitelik. Akire muszáj odafigyelni. Fiataloktól is hallani, hogy ezzel a szóval jellemeznek valakit, aki náluk idősebb és a maga ura. Egyfajta bóknak számít hát. Azt jelenti, hogy az illető kissé bogaras, de érdekes.
Gondolom, ez így is van. Idősebb korunkra sokan dinkák leszünk. Egy bizonyos ponton genetikai kódunk megnyom egy gombot a fejünkben. Reggel kotorászol a gardróbban, hogy mit vegyél fel, aztán egyszer csak azt kérdezed magadtól: kit érdekel? Hatvan körül az ember elérkezik egy pontra, amikor úgy dönt, hogy nem foglalkozik ilyesmivel, egye meg az egészet a fene. Házipapucsban indulsz a fűszereshez, és nem fordulsz vissza, hogy cipőt húzz. A francba vele. Vagy fürdőköpenyben - a legrégibb, legócskább, legkényelmesebb fürdőköpenyedben - kisétálsz a levélszekrényhez, és fütyülsz arra, ki lát meg. Vagy csöngetéskor nem nézel tükörbe, hogy ellenőrizd, milyen a külsőd. Egyszerűen ajtót nyitsz. Akárki is az, vessen magára. És többé nem színek szerint válogatod ki a ruháidat. Na és? Nem ágyazol be mindennap. Na és? Olyan lesz az életed, mint az ócska tragacsod - amíg gurul, és elvisz oda, ahová menni akarsz, kit érdekel, hogy néz ki? Egyesek ezt trehányságnak nevezik. Mások a bölcsesség kezdetének. Döntsd el magad.
No de a dinkatáncról akartam beszélni.

Amikor letört vagyok, és a feleségem is épp nyakig van a munkában, nekem meg valami szívderítőre van szükségem, olyan helyekre szoktam menni, ahol táncolnak. Nem azokra a lebujokra gondolok, ahová azért járnak, hogy jól beszívjanak, aztán meg zenére lötyögjenek a táncparketten. Hanem azokra, ahová olyanok járnak, akik valóban szeretnek táncolni. Kedvelem a táncos lábú embereket. Még soha nem találkoztam komoly táncossal, aki egyben ne lett volna igazán jó ember is. Minden alkalommal kellemesen meglepődöm azon, hogy kik is táncolnak. Jó érzés látni, ahogy egy rossz alakú pár - kövér, csúnyácska és ünnepélyes, meg minden - fellép a táncparkettre, és úgy járja a valcert, mint két angyal. Ha az utcán látok hasonló embereket, és már éppen megvetően végigmérném őket, mindig megszólal a jobbik énem: "talán táncosok", és máris jobb érzéssel gondolok rájuk. Meg persze magamra is.
Na de mindegy. A dinkatáncnál tartottam.
Kedvenc helyemen, a Bagolyhoz címzett kocsmában vasárnap esténként fél héttől fél tízig hagyományos dzsessz szól. A dinkabanda chicagói és New Orleans-i szvinget játszik a régi szép időkből. Az ide betérők többsége negyvenes, kétkezi munkás, amolyan egykorsós típus, akinek hétfőn reggel fél nyolckor kezdődik a munkaideje. Nem lehet éppen duhaj tömegnek nevezni őket. Táncosoknak viszont annál inkább.
Szeretek körülnézni, és fölfedezni az est kiemelkedő dinkabajnokát. Valamelyik vén szivart, láthatatlan házipapucsban és fürdőköpenyben. Kopaszodó, ősz hajú, alacsony és ráncos. Járás közben valahogy balra húz. Ha a buszmegállóban látnád, azt gondolnád, hogy szigorú otthoni ápolásra szorul. De itt látod. És mindent tudsz. Ő is táncos. Egy táncoló dinka.
És rendszerint a felesége - a dinkapanna - is vele van. Kicsit fiatalabb, a haját picit mindig kibodorítja az alkalomra, mint már ötven éve mindig. Csak a cipőjét kell figyelni. Ha fekete, félmagas sarkú és a rüsztrészén pántos, akár le is fogadhatod, miért van itt és mire készül.
Rázendít a zenekar, a férfi kézen fogja a nőt, és felcsoszognak a táncparkettre. Ez egyfajta színielőadás, csak hogy felcsigázzák az embert. Aztán megtörténik a csoda. A nő elfoglalja örökös helyét a férfi ölelésében, az évek elillannak, Hamupipőke és a Herceg újra táncot jár a teremben és szívükben hallható muzsikára. Kell vagy negyven esztendő ahhoz, hogy valaki így tudjon táncolni a párjával. Ily könnyedén, ily kecsesen, az évek során szavak nélkül kiérlelt apró mozdulatokkal. A férfi lúdtalpasan táncol, takarékosan bánik a mozdulataival. A nő ki- és beforgással, pörgéssel reagál láthatatlan sugallatokra. Időnként találkozik a tekintetük, és az ember tudja, hogy nagyon boldog házasságot lát a parketten. Régóta kell szeretnie valakit az embernek ahhoz, hogy hasonló dologra legyen képes.
A vén dinka néha más hölgyet is felkér. És rendszerint a dinkapannát is felkérik. Mindenki megszépül, akivel csak táncolnak. És lefogadom, jól is érzik magukat. Egyik este egy nyolcvanegy éves dinkapanna engem is felkért. Elővettem legjobb tudásomat, és ő ki is tartott mellettem. - Igazán jól táncol, drágám - mondta, amikor az asztalához kísértem. Egy álló hétig ebből a bókból éltem.
Eltökéltem, hogy vén dinkatáncos leszek. Dinkapannámmal már gyakorolunk is. Rájöttem, kötelességünk mindenkinek segíteni abban, hogy ameddig csak lehet, fiatal maradjon. Jó példát kell mutatnunk. Nem is akarok ágyban, párnák közt meghalni - inkább egy csodálatos éjszakán az utolsó tánc után lerogyni egy székre, mosolyogni, és kimúlni.

Minderről eszembe jut valami, amit egyszer a hopi indiánokról hallottam. Ők úgy tartják, hogy nincs nagy különbség az ima és a tánc között - mindkettő elengedhetetlen a hosszú élethez. Szerintem a hopik csak tudják, hiszen már annyi mindenen mentek keresztül, és még mindig itt vannak. Ők azt mondják, akkor hasznos egy hopi, ha jámbor szívű és mindig részt vesz a táncban. Igazuk van.


2 megjegyzés:

  1. Ó de nagyon tetszett!!!! :) Én is jártam péntekenként anno Budán egy művelődési házba táncoltunk, körbe, összefogódzva, páronként mindenhogy, élő zenére, népzenére, és csodálatos volt. ;)

    VálaszTörlés
  2. Én, sajna, nem tudok táncolni, nem jó dinkatáncos lennék, de nézni szeretem :)

    VálaszTörlés