2014. január 18., szombat

Karinthy Ferenc: Szódabika

Világmárka volt a Ship szódabikarbóna, úgy hirdet­ték a moziban: Ship, Ship, hurrá! Pompás fehér fémdo­bozban hozták forgalomba, rajta a védjegy, egy gőzhajó - lakásunk teli volt vele, apám töméntelen mennyiség­ben fogyasztotta, ebéd és vacsora után, még éjjel is rá­járt. Mint idült gyomorsavasnak ugyanis tilos volt fű­szeres, borsos, paprikás, zsíros, ecetes ételekkel élnie, de éppen ezeket szerette, a jó erős, vastag leveseket, pör­költeket, tokányokat, a töltött káposztát, töpörtyűs tú­rós csuszát, az olajos halakat, ringlit, szardíniát, snidlin­ges, köménymagos körözöttet. Ha a gyomrára ment, azonnal kérte a szódabikarbónát - ő szódabikának be­cézte -, poharába töltötte, harmadáig, feléig is, rá egy kis vizet, hogy fehéren pezsegjen, majd behunyt szem­mel, egy hajtásra öntötte le. Volt egy önvigasztaló elmé­lete: hogy ez nem csupán a fájdalmat enyhíti, de a savat is gyógyítja, így hát nyugodtan ehet-ihat minden jót, csak legyen odahaza elég szódabika.
A kiürült dobozok aztán bekerültek a háztartás gépe­zetébe, összegyűltek a fürdőszobában, kivándoroltak a konyhába, kamrába, alkalmas tartályul szolgálva min­denféle nyersanyagnak. Persze, címkét nem ragasztott rájuk senki, s ebből számos félreértés származott. Apám egy vidám családi ebéden nevetve mesélte, mi mindent vett már be szóda helyett: lisztet, cukrot, grízt, még keményítőt is. Feltűnt nekem, hogy a sót nem említette. Tizenkét éves gaz kölyök voltam; nem szóltam semmit, de délután a fürdőszoba üvegpolcán álló, tehát épp használatban levő Ship-dobozból kiszórtam a szódabi­karbónát, s helyébe sót töltöttem, finomra őrölt konyha­sót.

Vacsorára apám egy gyönyörű, tejes Ostsee heringet hozott, némi tűnődés után ecetes, olajos, mustáros, hagymás levet készített hozzá, vastagon megborsozta, kissé meg is paprikázta, jól megforgatta, néhány percig érni hagyta, s minthogy más nem kért belőle, egyedül fogyasztotta el az egészet, fennen dicsérgetve, hogy mi­lyen isteni. Amikor az utolsó falatot lenyelte, már kia­bált is a szódabikáért; én nem mozdultam, Gabi bátyám ugrott ki a fürdőszobába, és a dobozt szelíd-álmatagon az asztalra tette. Apám ezúttal is jócskán szórt pohará­ba, rá a vizet, s egy lendületben itta ki fenékig. Mentsé­gem, hogy nagyon fiatal és nagyon egészséges voltam, nem tudtam elképzelni, mi mehet végbe beteg, savgyö­törte gyomrában, mikor belékerült az a jó öt deka kony­hasó. Egy arcizma sem rándult szegénynek, nem kérde­zett, nem kutatta a tényállást, okot és okozatot: ültében, nyújtott karral vágott hatalmasan pofon, akkor először életében. Zokogva vonultam vissza a gyerekszobába, égő arcom a piros Verne Gyula kötetbe rejtve: ahol rá­maszatolódott a könnyem, ma is hullámos a Grant kapi­tány gyermekei 239. oldala.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése