2014. január 1., szerda

Fekete István: Képzelet és valóság

Ülök a sötét fülkében. Este van, és a vonat csattogva száguld az Alföld széles, havas világában. Felhős az ég, hold nincs, csak a hó világít.
Néhol apró erdők feketednek, néhol egy tanya bizonytalan vonalai fakulnak el az ablak előtt, aztán apró őrházak, ahol nyáron muskátli virágzik, méhes van a kertben és kis tehénke legel a sínek mellett.
De most tél van, és homályos, havas mozdulatlanság. Szinte várom a vágtató betyár alakját, de aztán eszembe jut, hogy a betyárok nyomait régen betemette a hó, és megörülök egy kis szánkónak is, amint ott poroszkál a vonat mellett.
Egy pillanat az egész. Az apró lovak sörényét felborzolta a szél, a gazda bóbiskolva ült a kasban, aztán eltűntek előlem, de így is tudtam, hogy vásárból jöttek.


A gazda – Birkás uram – jókor elindult még. A hold akkor nyugodott le, amikor a pejcsikót hozzákötötte a saroglyához. Szép csikó volt – az asszony meg is siratta –, s ehhez mérten olyan árat lehetett kérni érte, hogy a kupec majd elszédült. A kupecek szédülése azonban nem szokott tartós lenni, és Birkás uram egy kalap bankót gyömöszölt a tarisznyájába. Megveregette a csikó nyakát, aztán befordult az “Utolsó Garas”-ba egy kis áldomásra.
Éppen csak kirakta a finom, fagyos kolbászt a gyöngyöző bor mellé, amikor a szomszéd lépett egy asztalhoz.
– Aggyon Isten!
– Üljék le szomszéd, aztán poharat hozasson magának, mert már van itt minden.
Jól megreggeliztek.
A szomszéd – Hajós uram – aztán előhozta, hogy azt a kis sarokföldet most eladná, ha jó pénzt kapna érte. Birkás gazda maga elé nézett, hogy szeme villanása ne lássék, mert régen fájt a foga arra a földre. – Hát, ha ippeg muszáj…
Mire délután lett, már megvolt a vásár. Még pénz is maradt.
Újabb állomás után Birkás gazda dudorászva ült a szánba, szelíden meglegyintette a lovakat és dúdolt még akkor is, amikor már az alkony árnyékai jártak a szán mögött. El is bóbiskolt, csak akkor ébredt fel, amikor a vonat dübörögve elvágtatott mellette.
Otthon nagy öröm várta. A tehénnek ikrei születtek, a koma megküldte a kölcsönt, s amikor elmondta a földvásárlást, felesége úgy csókolta meg, hogy Birkás uramnak igen melege lett, pedig volt ideje kifagyni a hosszú úton.

Ülök a sötét fülkében. Birkás uram dolgát imigyen elintéztem volna, de – hátha csalódtam? Az összeroskadt, nagysüvegű gazda hátha nem is bóbiskolt, csak a gond ült vállain, amikor a vonat elcsattogott mellette?

Mert az igaz, hogy jókor elindult és az is igaz, hogy a csikót a szán mögé kötötte, de a csikó bizony csökött volt az istenadta. Mondta is a felesége:
– Mit kapsz ezért a nyomorúságért, Ábris? Várd meg a tavaszt, talán kikupálódik, az árak is jobbak lesznek…
– Addig meg pusztítsa itt a szénát? Hát azt nem! – És bevitte csakazért is.
A kupac egy darabig oda se nézett, de aztán megemberelte magát:
– Mit kér ezért a “sárkány”-ért, “jó ember”?
Birkás uram szívesen felrúgta volna a kupecet a “jó ember”-ért, de hát akkor vége a vásárnak.
Végül csak megegyeztek. Birkás gazda mérgesen és undorral gyűrte bukszájába a pár százast, az “Utolsó Garas”-ra oda se nézett, hanem elballagott a bankba, hogy a régi adósságból törlesszen valamit. Persze azóta a kamatok az égig nőttek.
– Szorgalmasabban, öregem – mondta a pápaszemes könyvelő, és Birkás gazda a méregtől sárgán támolygott ki a márványpultos boltból, ahol annyi a pénz, mint a nyavalya, s az mind a másé.
Most aztán csak azért is a Garasba!
A bor elcsitította egy kicsit s amikor felült a szánkóra, a városban már a villanyt gyújtogatták.
Ballagtak a lovacskák hazafelé. Az útszéli kórók gyászosan integettek, a telefondrótokban kísértetiesen orgonált a szél, és később vonat robogott el a szán mellett, gyalázatos, büdös füstöt fújva a szegény szánkósember orra alá.
Birkás uram pedig felmérgedt. Ha pedig az asszony egy szót szól…
Pedig az asszony egyáltalán nem türtőztette magát. Urának határozottan kocsmaszaga volt, és úgy megmondta a véleményét Birkás gazdának, hogy az már a gerendát is kimérte, amelyik alkalmas lesz, hogy felkösse rá magát.
Vacsoráról pedig szó sem esett. Az étel ott párolgott az asztalon és egyik se nyúlt hozzá.
Lefeküdtek. A lámpa sötéten pislogott az asztalon, de egyik se ojtotta el. Ojtsa el a másik, ha bántja a szemit…
Végre a lámpa unta meg a dolgot: pillent egyet és sötétség borult a szobára.
Egyik: képzelet, a másik: valóság. Sokféle igényt kell kiszolgálni a szegény írónak. Én mindenesetre az elsőre szavazok.


Esti Újság, 1944. jan 22.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése