2014. január 13., hétfő

Fekete István: Hajnal

Valamikor régen – amikor még kevesebb volt az ember, és messze földön alig akadt egy-két falu – keményebb volt a tél, forróbb a nyár. Szélesebbek voltak a folyók, nagyobbak az erdők, ahol éjszakánként titokzatos arccal járt a hold, és törpék bújócskáztak a gombák alatt, melyek akkorák voltak, mint ma a kofák esernyője a piacon.
Mondom, régen volt ez nagyon.
A hegyek kopaszok voltak és árván hidegek, a mezőkön csak a füvek suttogtak, ha arra járt a szél. A vizek lomhán és egyedül kanyarogtak homokos medrükben, és külön suhogtatták kardjukat a sás meg a nád, pedig ellenség akkor még nem volt sehol. Az ember nem tudott kaszát venni a vaskereskedésben, hogy lekaszálja a nádat, mert nem volt akkor még vaskereskedés se.
Külön volt a hegy, külön a rét, külön a vizek, külön az erdő és a nádas. Nem ismerték egymást, és nem is voltak kíváncsiak egymásra.
Ha a hegy jeges szelet küldött az erdőre, a fák átkozódtak, rázták bozontos fejüket, és amikor kiöntött a folyó: a rétek fuldokolva panaszkodtak a vízre, mert mocskos iszapot rakott virágjaikra.
Az elégedetlenség és a panasz napról napra nőtt. Nem volt békesség sehol, összevesztek még a szomszédok is, és a haragos zúgás olyan volt, mintha a tenger zúgna valahol a látóhatár szélén.
– Mért féltek úgy a hideg széltől? – zsongott csendesen a Fenyő. – Hiszen jó ez a hűs szellő, amit a hegy küld. És milyen tiszta...
– Igaz! Százszor is igaz! – kiáltott a Boróka. A Gyalogfenyő csak apró kis tenyereit verte össze a lábuknál, mert nem illett volna, ha ő is beleszól a nagyok dolgába.
Az Áfonyabokor csak csendesen bólogatott, és a Gyopár ezüst kis virága helyesen hallgatózott, de őt nem is kérdezte senki.
– Nem félek tőle! – ordította fejét rázva és bütykös karjaival hadonászva a Tölgy. – Senkitől se félek (az embert akkor még nem ismerte a Tölgy), de engem hagyjon békén, engem ne fésüljön, boronáljon, mert én a magam ura vagyok.
A Szilfa a Tölgynek adott igazat, a Fűz azt mondta, hogy ő nem bánja a Szelet, nem törődik a heggyel, csak egy kicsit több víz lenne, és ebben a Kőris is igazat adott neki meg a Nyár is. A Vadkörte és a Hárs azt mondták, hogy ők fütyülnek a szélre, de egy kicsit több napsugár bizony elkelne nekik, mert azt a vak is láthatja, hogy a Cserfák rájuk terjeszkednek, ami nem igazság.
– Ki hívott ide benneteket? – kiáltott a Cser. – Tölgy bátyámnak igaza van.
És zúgott az erdő, morajlott, a fák kihúzták derekukat, és harcra készültek.
De nem volt békesség a síkságon sem. A folyó éppen kiöntött, a Búzának csak aranyló kalásza ért ki a zavaros hullámokból, és szidta a folyót, mint a bokrot.
– Ki hívott ide? – böködte kemény bajuszával a vizet. – Miért nem férsz a bőrödbe? Mit piszkolsz be szennyes tenyereddel!
A folyó nem szólt semmit, de egy hullám ráfeküdt a Búzára, és a Búza csak annyit tudott mondani, hogy:
– Gyalázatos! Gyalázatos! – és majdnem megfulladt.
– Nem kell attól a kis víztől félni – sziszegett a Sás. – Ugye, Nád testvér?
– Kényes a Búzácska! – vihogott a Nád. – Pedig nem árt egy kis lábvíz.
– Ostobaság! – kiáltott a Bogáncs. – A folyó maradjon a helyén, mi se mászkálunk más határban.
– Nézd csak, a kis érzékenyt – suttogta a Nádnak a Gólyahír –, eddig szavát se hallottuk. Azt hittem, a kényes Vadrózsa szeret néha fürdeni... úgy látszik, csak látszat a nagy pompa...
Így veszekedtek a füvek, a fák, a cserjék, a virágok. Zúgtak–búgtak, sziszegtek, ócsárolták egymást, és már régen leszállt az est, még mindig hangos volt és békétlen az egész világ.
A hold belesápadt az ijedtségbe, amint letekintett a földre. A csillagok reszkettek, a felhők összevissza gomolyogtak, a víz harsogott, és a jeges ormú nagy hegy szélgyerekekkel piszkálta még a torzsalkodókat.
Így ment ez éjfélig.
Akkor azonban elhalkult minden, mert félelmetes fény villant meg a levegő mérhetetlen magasságában. Egy óriási csillag úgy közeledett, mintha le akarná ütni a békétlen földet parányi pályájáról.
– Nekünk jön! – ordított a hegy, és úgy reszketett, hogy az ingatag csúcsok pozdorjaként omlottak a völgyekbe, a barlangok szája lávát hányt ijedtében.
De a csillag megállt, és a Föld szinte halottra dermedt a félelemtől.
– Ki vagy te? – borzongott a tenger, mert már szólni sem tudott.
– Én a Fény vagyok, az Erő és a Rend. Mindenütt uralkodom, és rend is van mindenütt, csak itt kavarog valami békétlenség. Mit akartok?
És ekkor az erdők, a mezők, a kemény derekú tölgyek és hajlongó nádak arcra borultak.
– Hűs hegyi levegőt – mondták a Fenyők.
– Csendet és magányt – mondta a Tölgy.
– Vizet – esengett a Fűz, a Sás, a Nád.
– Kopár domboldalt – suttogta a Vadrózsa... és mind elmondta kívánságát.
– Legyen! – lobbant a nagy csillag. – Járjatok-keljetek hát virradatig, mint a négylábúak. Keresse meg mindenki a helyét, a véglegeset, és legyen mindenki boldog azon a helyen, amelyet magának választott.
Aztán eltűnt, ahogy jött, s a fény helyéről meleg békesség borult a világra, mint maga a jóság. És a füvek, fák gyökere meglazult a földben, és járni kezdtek.
– Ki jön velem? – zsongott a Fenyő. – Ki jön hűvös, tiszta magasságba?
– Megyek – mondta a Boróka, a Törpefenyő, az Áfonya, és elindultak fel a hegyre. A hegy közepén megállt a Fenyő, az Áfonya, de továbbment a Boróka, még tovább a Törpefenyő, és amikor ő is megállt, csak a kis Gyopár gyalogolt még kitartóan.
– Én szeretem a hideget – mondta szerényen, és felkúszott a bércre, ahol nem állt volna meg rajta kívül senki.
A Nád meg a Sás a vízpartra siettek, lábukat az iszapba dugták.
– Jó lesz itt? – kérdezte a Sás.
– De jó ám! – mondta a Nád, mire a tétova Sás is azt mondta:
– Igen, nagyon jó – és a Nád háta mögé húzódott. A Fűzfa megkapaszkodott a patakparton. Hajlós ágait megfürdette a vízben.
– Ezután együtt maradhatunk – szólt a folyóhoz –, én hajlós, békés fa vagyok.
– Én meg lágy, és örülök neked. Tükröt tartok alád, hogy nézegesd magad benne, és meséket mondok majd, amelyek messze földön történnek.
A Vadkörtefa kiállt egy nagy tisztásra, és azonnal virágba borult.
– Ó, végre szabadon lélegzem!
A Hárs az erdő szélén verte le újra gyökereit.
– Ide aztán jöhetnek a méhek! – és nyújtózkodott, amíg lombja gömbölyű nem lett, mint a szénaboglya.
– Ne mozogj már annyit, kedves Fám – csipogott ijedten egy anyarigó –, leesik a fészkem...
A Hárs szelíd fa volt, de ettől méregbe jött.
– Ilyen butaságot se hallottam még – suttogta. – Hallottál már olyan hársat, amelyik elejtette a fészket?
A Búza messze ment a víztől, utána a Pipacs, a Bogáncs, a Szarkaláb. A Tölgy meg a Cser komoran és keményen helyükön maradtak.
– Nem félünk! – mondták. – Maradunk.
A füvek összevissza futkostak. Az egyik ezt akart, a másik meg azt, végül is jutott belőlük mindenhova.
A Vadrózsa szelíden feltipegett a kopár dombra, ahol árvalányhaj lengett és kakukkfű illatozott.
– Idejönnék, ha megengeditek – és elpirult, mert nem forgott azelőtt társaságban.
– Gyere, gyere! – örvendezett a Kakukkfű. – Te leszel a mi ékességünk.
A Vadrózsa erre megint elpirult, hajlongott erre, hajlongott arra, és éppen mondani akart valamit, amikor messze keleten mintha harang kondult volna: világosság lett egyszerre, és aranyos arcával ránevetett a világra a nap.
De ekkor már mindenki a helyén volt. Nem mozdult semmi, a fák mereven álltak, elhallgatott a víz, nem suttogott a nád, csak a vadrózsának ingott egy virágos ága, s az ágon a füvek, a fák, a hegyek, a vizek köszönetét énekelte egy aranybegyű kis madár.
És énekel minden hajnalban azóta még ma is.


2 megjegyzés:

  1. Fekete István!!!!!!!!!!!!!!!!!! Szeretem kislánykorom óta.

    VálaszTörlés
  2. Csatlakozom Mamkához:)

    VálaszTörlés