2013. december 30., hétfő

Fekete István: Szarka Ákos

A föld alatti barlangokban nagy munkában volt a törpék népe. Most húzták le a gyászlepleket a falakról. A nagy arany gyertyatartókat most vette számba a kincstáros, és kinyitották a rejtett nyílásokat, hogy a hajnali szellő kivigye a fáklyák komor koromszagát.
A zenekar a gyászinduló helyett vidám győzelmi dalokat próbált, és az öreg király trónusát tizenkét törpe fényesítette az új király számára.
Szóval úgy volt ez itt is, mint régebben az embereknél: „Meghalt a király, éljen a király!” Elég volt a szomorúságból, most már jöjjön a vigalom!
Holnap hajnalban lesz a koronázás.
Mégpedig soha nem látott fénnyel, mert eddig csak föld alatti lámpák imbolygó fénye szikrázott a korona ezer ékkövén, de most a főszertartásmester lyukat vágatott a napvilág felé, hogy amikor a király fejére teszik a koronát, a hajnal bíborragyogása is ott tündököljön az új király feje körül.
Az éjszaka nehezen múlt. Az öreg tölgy titokzatos híreket susogott az éjszakában, és az erdőben csakhamar elterjedt a hír, hogy hajnalban lesz a törpék királyának koronázása, melyre hivatalosak voltak a tündérek, a sellők, a manók és a törpéknek minden atyafisága. Nagy volt hát a sürgés-forgás az öreg tölgy aljában, mert a törpék barlangja a tölgy gyökerei alatt volt. Fent az ágak között pedig Szarka Ákos lakott jól megépített fészkében feleségével és neveletlen gyermekeivel. Az öreg szarka fent trónolt a fa sudarán, mert a fészekben már nem jutott neki hely, és jól hallotta a tölgy suttogását, de nem értette meg. Hallotta a járás-kelést a fa alatt, de hiába erőltette a szemét, sűrű volt a sötétség, mint a szurok, nem láthatott semmit.
Így múlt el az éjszaka. A derengés szürke patakja nehezen mozdult meg a keleti égen, de aztán világosodni kezdett az erdő, és amint kivillant az első napsugár, a korán kelő Szarka Ákos hajlongva, cserregve köszöntötte a felkelő napot.
– Csendesebben, csendesebben – cserregett halkan Szarkáné –, hadd aludjanak még a gyerekek.
– Szokják meg a korán kelést! – reccsent feleségére Szarka Ákos, és szigorúan nézett le a fatetőről, de még a lélegzete is elállt attól, amit látott.
A vörös arcú nap első lágy sugarai lezúdultak a tölgy alatti nyíláson a törpekirály koronájára, és a gyémánt, a rubin, a topáz, a smaragd arannyal kevert villogása káprázatos fénnyel lobogott Szarka Ákos felé.
A törpék szertartásmesterének újítása jól sikerült. Soha nem szikráztak még a korona ékkövei így, és szinte égtek, amint magasra emelték a lyuk szája felé, hogy aztán visszaengedjék a király fejére.
De ekkor csodálatos dolog történt. A koronáért benyúlt valaki kívülről, és a kis törpék áhítatos kezéből kiemelte a nyíláson.
A király csak akkor vette észre, hogy baj van, amikor a szertartásmester elsápadt, és kardjába dőlt, a kis tündérek pedig ájultan estek egymásnak a kristálypadokon.
De akkor aztán a király kirántotta kardját.
– Utánam!
És ami már ezer esztendeje nem történt meg, nappal tárultak ki a törpék föld alatti várának kapui.
De hiába.
A korona fent csillogott már Szarka Ákos csőrében. Éppen feleségének mutatta:
– Csinos holmi! Jó lesz a gyerekeknek játszani...
És hiába térdelt le a törpék serege, hiába könyörgött, Szarka Ákos gúnyosan cserregett:
– Csináljatok másikat! Mi az nektek? Különben sem ér sokat...
– Tízezer éve a családom koronája, nem élhetek nélküle! – kiáltott az ifjú király.
– Hát ne élj! – cserregett Szarka, és hátat fordított a kétségbeesett királynak.
– Légy kegyes hozzánk! – siránkoztak a törpék.
– Kegyes vagyok – vágott vissza Szarka Ákos –, és nem csíplek benneteket agyon, de most már elmenjetek, mert goromba leszek! Magamfajta szárnyas úr nem állhat szóba ilyen földet túró alantas néppel: takarodjatok!
Szarkáné dicsőségben úszó szemekkel magyarázta fiainak:
– Látjátok, ilyen úr a ti apátok!
A király ekkor keményen kihúzta magát.
– Szárnyas úr? Azt mondtad, Szarka, hogy szárnyas úr? Hát én majd megmondom neked, hogy mik vagytok. Hitvány, piszkos tolvajok vagytok. Minden nemzetségetek is az volt, és a gyerekeid is azok lesznek...
– Ákos! Nem engedem! – kiáltott Szarkáné, mert úgy látszott, mintha ura rá akarna rohanni a törpékre, akik ha csak arasznyi nagyok is, de sokan voltak.
– Engedj – csapkodott szárnyával Szarka Ákos –, megölöm mind! – És addig engedte magát tartóztatni, amíg a törpék után be nem csukódott váruk ajtaja.
– Igen, ahogy királyunk mondta, piszkos tolvaj! – mondta az utolsó törpe, akinél a kulcsok voltak, és becsapta az ajtót.
– Miért is tartottál vissza? – dühöngött látszólag Szarka Ákos. – Szétszedtem volna mind!
– Látjátok – mondta később Szarkáné a gyerekeinek –, ilyen a ti apátok. Erős, mint a sas! A korona a miénk maradt. Játsszatok vele.
És a kis szarkák ide-oda gurigáztak a törpék drága koronájával.
Odalent pedig a föld alatt elcsendesedtek a sípok, a dobok, felrakták újra a fekete posztót a falakra, és szomorúságba borult a törpék népe.
Ott maradtak a vendégtündérek is, és másnap már összeült a nagytanács a korona visszaszerzésére.
Napokon át súgtak-búgtak, amíg megegyeztek. Akkor meghívták a Széltündért is, aki eddig idegen országban száguldozott.
A Szél csak bólogatott.
– Jól van. Bízzátok csak rám. Majd megtanítjuk ezt a hitvány tolvajt, hogy ki az alantas nép.
És elcsendesedett a föld alatt minden. Szétoszlottak a törpék. A kovácsok elmentek kovácsolni, a bányászok tovább fejtették a drága köveket, csak a kis bányászlámpák égtek szomorúbban, és a király tíz hűséges csatlósa őrködött az ajtónál teljes fegyverzetben.
És vártak. Néha kileskelődtek a szellőzőnyíláson, de odakünt csendes volt minden. Az erdőn végigömlött a tavaszutó meleg ragyogása. A kis szarkák a fészek szélén ültek, várták szüleiket, mert meguntak már a koronával játszani, és éhesek voltak.
Ekkor egyszerre váratlanul rátört az erdőre a Szél nagybátyja, az Orkán. Ordítva gázolt végig az erdőn, és az egyik kis szarkát úgy leseperte a földre, mint a száraz falevelet.
A kis törpék csak erre vártak.
Kirohantak a barlangból, és a kis szarkát magukkal vonszolták a sötétségbe.
Az Orkán hirtelen elcsendesedett, és megült a fák koronájában. A levelek már alig zizegtek, a gerle búgni kezdett valahol, és Szarkáné azt mondta az urának:
– Haza kellene nézni... Ez az ostoba Orkán hátha megbontotta a fészket.
– Hát csak nézz! – rántott egyet a vállán Szarka Ákos. – Ezt a nyulat nem hagyhatom itt. – Szarkáék ugyanis egy döglött nyulat találtak, és abból falatoztak.
Szarkáné hazaszárnyalt, de majd elájult, amikor csak egyik fiát találta a fészekben.
– Hol a másik, hol a másik? – jajgatott.
– Elvitte a Szél – mondta a testvér.
Szarkáné kétségbeesve kereste a bokrok között, de nem találta sehol. Rohant az uráért.
– Ákos, Ákos – kiabálta messziről –, elveszett egyik fiunk! Mi lesz velünk?
– Semmi – nyelt le egy nagy darab húst Szarka Ákos –, lent lesz a földön. Majd felvisszük.
– Kerestem már mindenütt. Ákos, én rosszat érzek!
– Ne jajgass! Mindjárt megyek. Mondtam, hogy ne üljenek a fészek szélére; leseperte a szél. Majd adok én neki! – És mérges cserregéssel hazarepült. Felesége aggódva utána.
De bizony a kis szarka nem lett meg. Pedig tűvé tették érte az egész erdőt. Megkérdezték a harkálytól, nem látta-e a fiukat.
– Én bizony nem láttam! – kiáltott a harkály. – Férgeket kerestem beteg fák kérge alatt, nem láttam a fiatokat.
– Te se láttad, Gébics testvér?
– Most testvér, eddig rám se hederítettetek! Hát csak bajban kell a szegény rokon? De azért megmondanám, ha láttam volna. Nem láttam.
– Hát te, kedves barátom, Mátyás? Nem járt erre a fiunk?
Mátyás felborzolta bóbitáját, és úgy tett, mintha gondolkozna.
– Látni nem láttam, de valami sírást hallottam. És utána a róka rohant el a tájról.
Szarkáné erre majdnem elájult, és kétségbeesetten repültek vissza a fészekhez. Mátyás pedig gonoszul mosolygott.
– Megijedtek főtolvajék, annyi bizonyos. De nem árt nekik... A rókát pedig már régen nem is láttam.
Csendes lett a szarkafészek környéke.
– Majd előkerül valahonnan – mondta bizonytalanul Szarka Ákos, és kiült az öreg tölgy sudarára, hogy családja ne lássa elérzékenyedését.
Szarkáné a fészek szélén gubbasztott.
– Megszakad az én anyai szívem, Ákos, megszakad...
A fészek alatt ekkor ment el egy nyúl, és felszólt:
– Kinek szakad meg a szíve? Szarkánénak? Nem is tudtam, hogy a szarkának is van szíve. Hát mikor tavaly elraboltátok négy szép kisfiam, és megöltétek? Hol volt akkor a szíved, Szarkáné?
– Ákos, vágd ki a szemét! Nem elég az én bajom, még ez is? ... – De a nyúl akkor már messze járt.
Lassan alkonyodott. Ahogy a nap szállt alá a fák mögött, úgy halkult az erdő. Utoljára kiáltott még egyet-kettőt a feketerigó, aztán csend lett. Sűrű, fekete éjszaka. Az égen felhők jártak, aludt az erdő, csak Szarkáék virrasztottak.
– Mintha hallanék valamit – riadt fel néha Szarkáné.
– Bár hallanál, feleség, de most már én sem reménykedem. – És Szarka Ákos a sötétben megtörölte a szemét.
De aztán ő is hallgatózni kezdett, mert a törpék vára körül valami zaj hallatszott, és a szellőzőlyukakon imbolygó, kísérteties fények villantak meg és aludtak el.
És mintha kést köszörültek volna.
A hangok mind erősebbek lettek, és a beszédet már meg lehetett érteni.
– Előbb meg kell kínozni – mondta valamelyik törpe.
– Tűzzel, tűzzel! – kiáltott egy másik.
– A szemét kiszúrni!
– Szárnyát levágni!
– Gyerek ez még – védte valaki –, az apja a bűnös, az a tolvaj Szarka.
– Ebből is az lesz!
Szarkáék dermedten ültek az ágon.
– Be akarnak csapni! A korona kellene nekik, de abból nem esznek – forgott izgatottan Szarka Ákos.
– De hátha mégis – ijedezett Szarkáné.
– Butaság!
S ekkor éretlen gyerekhangon sírni kezdett föld alatti börtönében a kis szarka.
– Jaj, ne bántsatok, jaj, jajaj... Visszaadja apám a koronát. Irgalom!
Szarkáné úgy ugrott az urának, hogy az majd lefordult az ágról.
– Ákos, a szemed szedem ki, ha vissza nem viszed azt a szemetet...
De Szarka Ákos ekkor már ott állt alázatosan és megtörten a törpék kapujában. Csőrével megkopogtatta az ajtót, és bekiáltott:
– Visszahoztam a koronádat, törpék királya, add vissza a fiamat!
– Ki van odakint?
– Szarka Ákos!
– A szárnyas úr?
– Nem szárnyas úr, csak egy szegény apa ...
– Az más – és kinyílt az ajtó. – Add ide a koronát!
Szarka Ákos alázatosan átadta a koronát, a kis szarka pedig remegve futott apja szárnya alá. De anyja már fel is kapta, és repült vele a fészekbe.
Amint fiát biztonságban tudta, újra kihúzta magát az öreg Szarka.
– Halljátok, ti törpék! Most az egyszer ti voltatok az erősebbek, de ne találkozzam még egyszer veletek...
A kapu kinyílt egy kicsit jobban, és egy nagyon öreg törpe szólt ki rajta:
– Halld meg te is, Szarka Ákos, hogy mi nem vagyunk erősek, mert erő csak egy van a világon, ami még a magadfajta tolvaj szívében is a legnagyobb úr, és az a szeretet.

A vasalt ajtó bedördült, az éjszaka mélyebb és sötétebb lett, mint valaha. Szarkáné mindkét szárnyával letakarta fiait, Szarka Ákos pedig a törpék ragyogó koronája nélkül is békésen bóbiskolt az öreg tölgy legmagasabb ágán, ahová először ért el lágy karjával a nyújtózkodó virradat...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése