2013. november 8., péntek

Issac Bashevis Singer: Ole és Trufa, két falevél története

Nagy volt az erdő és sok, különféle fa lombkoronájától sűrű. Elérkezett a november. Ilyenkor már hidegre fordul az idő, az is előfordul, hogy havazik, ám ez a november enyhe volt. Éjszakánként hűvös szél fújt ugyan, de alighogy reggel felkelt a nap, a levegő is felmelegedett. Azt lehetett volna hinni, hogy még tart a nyár, ha az erdőt nem borítják lehullott levelek – sáfránysárgák, borvörösek, aranyszínűek, tarkabarkák. Eső és szél tépte le őket, egyeseket nappal, másokat éjjel és süppedő szőnyegként fedték a földet. Bár nedvük kiszáradt, még mindig kellemes illatot árasztottak.
Eleven ágak közül rájuk sütött a nap, és kukacok, legyek, melyeknek sikerült túlélni az őszi viharokat, mászkáltak rajtuk ide-oda. A levelek alatt rejtekhely nyílt tücsök, mezei egér és a földben védelmet kereső sok más élőlény számára. A csupasz fák ágaira madarak telepedtek, melyek nem költöznek melegebb éghajlat alá télen. Verebek voltak köztük, a csöppnyi, ám nagy bátorsággal nemzedékek ezreinek tapasztalatával rendelkező madarak. Szökdécseltek, csiripeltek, s ilyenkor is fellelhető élelem után kutattak, Sok-sok rovar és féreg pusztult el az utóbbi hetekben, de senki sem gyászolta őket. Isten teremtményei tudják, hogy a halál csupán egy mozzanata az életnek. Ha eljön a tavasz, újra kinő a fű, zöld levelek, virágok borítják az erdőt, kivirulnak a fák. A vándormadarak visszatérnek a messzi országokból és megkeresik elhagyott fészküket. Még ha szél vagy eső meg is tépázta egyik-másik fészket, könnyen rendbe lehet hozni.
Egy lombját vesztett fa tetején két levél maradt. Egyiknek Ole, a másiknak Trufa volt a neve. Egyazon ágon függtek mindketten. Mivel a fa tetején voltak, bőségesen érte őket a napfény. Valamilyen, számukra érthetetlen októl túlélték a hideg éjszakák, szélviharok sorát és még most is ott csüngtek az ág végén. Ki tudja, miért hull le az egyik levél, s miért marad fenn a másik? Ole és Trufa hite szerint egymás iránti mélységes szerelmükben rejlett a válasz. Ole valamicskével nagyobb és pár nappal idősebb volt Trufánál, Trufa viszont szépségével és finom erezetével tűnt ki. Szélben, esőben, jégverés idején nemigen segíthet egyik levél a másikon. Még nyáron is előfordul, hogy egy-egy lepereg, ám ha eljön az ősz, eljön a tél, végképp nincs mit tenni. Ole mégis minden alkalommal bátorította Trufát. A legkegyetlenebb viharok idején, amikor zengett az ég, cikáztak a villámok, és a szél nemcsak leveleket, hanem egész ágakat sodort le, Ole így buzdította Trufát:
- Kapaszkodj, Trufa! Teljes erővel kapaszkodj!
Néha, hideg, viharos éjszakákon, Trufa panaszos hangon kiáltott:
- Az én időm lejárt, Ole, de te tarts ki továbbra is!
- Minek? - kérdezte Ole. - Nélküled az én életemnek sincs értelme. Ha lehullasz, veled hullok én is.
- Ne, Ole, Ne tedd! Amíg egy levél a fán maradhat, ne engedje el magát…
- Minden azon múlik, velem leszel-e - válaszolta Ole. - Elnézlek nappal és csodálom szépséged. Éjszakánként érzem illatodat. Hogy egyedül maradjak a fán? Soha!
- Jólesik a szavad, Ole, ámde nem igaz - szólt Trufa. - Nagyon is jól tudod, hogy már nem vagyok szép. Nézd, milyen ráncos lettem. Minden nedv kiszáradt belőlem. Szégyellem magam a madarak előtt, olyan szánakozva néznek rám. Máskor meg mintha nevetnének a ráncaimon. Mindent elvesztettem, csak egy maradt számomra: az irántad érzett szerelmem.
- És ez nem elég? A szerelem a legnagyobb, a legnemesebb minden hatalom közül - vágta rá Ole. - Amíg szeretjük egymást. Itt maradunk és nincs az a szél, eső, vihar, amelyik elválaszthatna bennünket. Hadd mondjam meg neked, Trufa: soha nem szerettelek úgy, mint most.
- De miért, Ole? Miért? Hiszen teljesen megsárgultam.
- Honnan veszed, hogy a sárga csúnyább, mint a zöld. Minden szín egyformán szép.
Alig mondta ki Ole a szavakat, bekövetkezett, az, amitől Trufa hónapok óta rettegett: Szél támadt és Olét lesodorta az ágról. Trufa remegni, himbálózni kezdett, úgy látszott ő is tovarepül, de erősen kapaszkodott. Látta, amint Ole aláhull, száll a levegőben, s akkor a levelek nyelvén utána kiáltott:
- Ole, gyere vissza! Ole! Ole!
De még be sem fejezhette, Ole máris eltűnt a szeme elől.
Elvegyült a földön heverő többi levél közt, és Trufa teljesen egyedül maradt a fán.
Amíg világos volt, Trufa valahogy elviselte bánatát. Ám amikor besötétedett, és eleredt a szúrós, hideg eső, kétségbeesés fogta el. Valahogy az volt az érzése, hogy a levelek tragédiáját a fa idézi elő, a fatörzs a magam hatalmas ágaival. A levelek lehullanak, de a vaskos, magas törzs továbbra is szilárdan gyökerezik a földben. Szél, orkán jégeső sem tudja kidönteni. A fa nyilvánvalóan örökké él, mit számít neki, mi történik egy levéllel? Valami Istenhez hasonló van a fákban, gondolta Trufa. Néhány hónapig levelekkel borítják magukat, aztán lerázzák őket. Amíg kedvük tartja, nedvvel táplálják a leveleket, majd hagyják, hogy szomjan haljanak. Trufa könyörögni kezdett a fának, adja vissza neki Olét és hozza el újra a nyarat, de a fa - szándékosan-e vagy sem - rá se hederített a szavaira…
Trufa sohasem képzelte, hogy ilyen végtelenül hosszú, sötét, fagyos lehet egy éjszaka. Hívta, szólongatta Olét, remélve, hogy válaszol, Ole azonban hallgatott, semmi életjelt nem adott.
Trufa ekkor így szólt a fához:
- Elvitted tőlem Olét, vigyél hát engem is!
Ám a fa ezt a kérést sem vette tudomásul.
Egy idő múlva Trufa elszenderedett. Nem álom volt ez, inkább valamilyen furcsa ernyedtség vett rajta erőt. Felébredéskor megdöbbenve vette észre, hogy már nincs a fán. Alvás közben lefújta a szél, Egészen más érzés fogta el most, mint azelőtt, amikor napkelte idején a fán ébredt. Félelme, aggodalma elmúlt, s helyette a tudatosság merőben új érzése töltötte el. Egyszeriben világos lett számára, hogy többé már nem a szél szeszélyeitől függő, kicsiny, erőtlen, mulandóságra ítélt falevél, hanem a világmindenség, az örökkévalóság része. Valamilyen titokzatos hatalom sugallatára megértette molekulái, atomjai, elektronjai összetételének a csodáját, önmaga végtelen erejét és az isteni teremtésben elfoglalt helyét. Mellette ott hevert Ole, és a szerelemnek eddig nem ismert érzésével köszöntötték egymást. Nem véletlen szeszélyektől függő érzelem volt már ez, hanem - mint maga a mindenség - hatalmas és örökké tartó. Áprilistól novemberig, minden nap, minden éjjel rettegtek a haláltól, ámde helyette, mint most kiderült, megváltás jött el számukra. Lágy szellő emelte Olét és Trufát a magasba, s ők szálltak a levegőben boldogan, mint mindazok, akik szabaddá lettek és egyesültek az örökkévalósággal.

(V. Békés Ágnes fordítása)



3 megjegyzés: