2013. október 24., csütörtök

Robert Fulghum

A történet címe: Az északkeleti 25. utca titka.
     Félig-meddig természetfölötti jelenségről szól, egyszer egy-két háztömb hosszúságú zsákutca zsákvégében laktunk, egy hegy lábánál.
     Első látásra semmi különös nem volt ebben az utcában. Úgy értem, nem ingerelte az embert különösképpen, hogy végigmenjen rajta. Szűk volt, kanyargós és rendezetlen. Ed Weathers furgonja, bátyjának két tonnás General-Motors teherautója és Dillserék régi Airstream lakókocsija alkották a szlalompálya akadályait. Ennek ellenére, a 95. utca sarkától egészen a végéig le lehetett látni.
     A 95. utca sarkán állt két tábla - egy-egy mindkét oldalon. Nagy sárga és fekete jelzőtáblák, azt hirdették: AZ UTCÁNAK VÉGE. Lent pedig, az utca felénk eső végénél egy másik, hatalmas tábla állt, fekete-fehér, csíkokkal és fényvisszaverővel. ZSÁKUTCA, hirdette az utca kellős közepén. Már jó messziről látni lehetett.
     Nos, mindennek ellenére, az emberek mégiscsak továbbhajtottak, egészen az utca végéig. Nemcsak majdnem a végéig. Nemcsak addig, amíg ki nem derült, mi a helyzet. Nem, uraim. Eljöttek egészen a fekete, csíkos ZSÁKUTCA tábláig.
     A feliratot kétszer-háromszor elolvasták, mintha nem értenék. Jó alaposan megnézték, nem férnek-e el a tábla mellett. Néha percekig ott ültek, hogy hozzászokjanak a gondolathoz, aztán hátramenetbe kapcsoltak és megpróbáltak olyan közel a táblához megfordulni, amilyen közel csak lehet. Befaroltak az udvarunkba, Mrs. Paulski gólyahírágyásai és az utca túloldalán lévő ribizlibokrok közé, s mindegyikből letaroltak egy kicsit. Az az érdekes, hogy amikor végre sikerült megfordulniuk, soha nem lassan, töprengve hajtottak el, mint aki épp tanult valamit. Ellenkezőleg, teljes gázzal eltéptek, mintha az ördög elől menekülnének.
     Nem lehetett semmi törvényszerűséget felfedezni. A legkülönbözőbb kocsik jöttek, a legkülönbözőbb emberekkel, fényes nappal és sötét éjszaka. Még egy rendőrautó is feltűnt néhányszor, egyszer pedig a tűzoltóság. Ösztönös szkepticizmus vagy ösztönös butaság. Pszichiáter barátom azt mondja, hogy ez a tagadás tudatalatti vágyának kitörése: mindenki azt szeretné, ha az út, az ÚT folytatódna, nem érne véget soha. Ezért elmennek egészen addig, ameddig csak lehet, akkor is, ha már tisztán kivehető a felirat. Az ember szeretné azt gondolni, ő kivétel, rá a tábla nem vonatkozik. Pedig vonatkozik.
     Elgondolkodtam. Mi lenne, ha ezt az egészet legépelném kis papírokra, és egy dobozkában kiraknám a tábla alá, és ráírnám a dobozra: „Ingyenes felvilágosítás annak okáról, hogy miért van Ön most itt - vegyen egyet." Ha megteszem, vajon elolvasták volna az emberek? Változtatott volna valamit is? Jobban vigyáztak volna a pázsitra, a gólyahírre és a ribizlibokrokra? Lassabban hajtottak volna el?
     Vagy talán egy másik táblát kellett volna elhelyezni a hegy tetején: ÚTMENTI SZENTÉLY AZ UTCA VÉGÉN. JÖJJÖN EL ÉS MEGTUDHATJA AZ ÉLET VÉGSŐ ÉRTELMÉT! Ez vajon milyen hatással lett volna a közlekedésre?
     Ha így tettem volna, most híres guru lennék? Swami Zsákutcámi?
Sosem fogom megtudni, mert elköltöztünk.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése