2013. október 4., péntek

Robert Fulghum

Egy korán sötétedő októberi szombat estén bújócskát játsza­nak a szomszéd gyerekek. Mikor bújócskáztam én utoljára? Harminc éve, talán még régebben. Emlékszem, egy pillanat alatt át tudtam adni magam a játéknak. A felnőttek nem szok­tak bújócskázni, szórakozásból legalábbis nem. Nagy kár.
Volt-e nálatok a környéken olyan gyerek, aki mindig úgy elbújt, hogy senki nem találta meg? Nálunk volt. Egy idő után abbahagytuk a keresést, maradjon ott, ahol van. Előbb-utóbb előjött, és nagyon dühös volt, amiért nem ke­restük. Mi is dühösek voltunk rá, mert nem úgy játszott, ahogy ezt a játékot játszani kell. A bújócska két részből áll: elbújásból és megtalálásból, magyaráztuk neki. De aki elbújt, azt meg kell keresni, vágott vissza, egyszerre kiabál­tuk mindannyian, hogy mit mondanak a szabályok, és hogy ki kit nem érdekel. Azt mondtuk neki, ha nem válto­zik meg, többet nem játszunk vele, különben is, vagyunk elegen. Bújócska és kiabálás összetartozó fogalmak voltak. Ennek ellenére, a következő alkalommal megint túlságosan jól elbújt. Talán még a mai napig sem jött elő.
Miközben ezt írom, a kertben folyik a játék, és egy kupac falevél alatt, épp az ablakomnál egy gyerek kuporog. Ré­gen ott van, mindenki mást megtaláltak már, éppen abba akarják hagyni a keresését. Már azon vagyok, hogy kime­gyek és megmondom nekik, hová bújt, vagy felgyújtom a faleveleket, hogy kiűzzem a vackából. Végül kikiabáltam az ablakon: „BÚJJ ELŐ, KISFIÚ!"
Szegényt úgy megijesztettem, hogy valószínűleg a nad­rágjába pisilt, és sírva szaladt haza a mamájához. Sokszor nehéz eldönteni, mi a legmegfelelőbb segítség.
Egy ismerősöm tavaly megtudta, hogy gyógyíthatatlan rákja van. Orvos volt az illető, tudta, milyen az, ha valaki haldoklik, és nem akarta, hogy a családja és barátai vele szenvedjenek, ezért nem mondta meg nekik. Meghalt. Min­denki azt mondta, nagyon bátor dolog volt, hogy némán tűrte a szenvedést és nem szólt senkinek, de a barátok és a család szívük mélyén nagyon haragudtak, amiért nem volt szüksége rájuk, nem bízott az erejükben. Fájt nekik, hogy el sem búcsúzott.
Túlságosan jól elbújt. Ha hagyja magát megtalálni, játék­ban maradhatott volna. Bújócska felnőtt módra: a rejtőzkö­dés igénye, párban a vággyal, hogy megtaláljanak. És, ha megtalálnak: zavar! „Nem akarom, hogy tudják." „Mit fog­nak gondolni az emberek?" „Nem akarok senki terhére len­ni."
Van egy másik játék, amit jobban szeretek, mint a bújócs­kát, az a neve, hogy szardínia. Ebben a játékban csak egyva­laki bújik el, mindenki más őt keresi. Aki megtalálta, odabú­jik mellé. Hamarosan mindenki ott van, szűk kis helyen szoronganak, mint szardíniák a konzervdobozban. Előbb-utóbb valaki felkuncog, valaki elneveti magát, s olyankor aztán mindenkit megtalálnak.
Középkori teológusok még Istent is a bújócska terminu­sával írták le, amikor Deus Absconditusnak nevezték. Én úgy gondolom, szardíniát játszik az öreg. Úgy fogjuk meg­találni, ahogyan a szardíniajáték végén mindenkit megtalál­nak - az egy kupacban rejtőzők kacagása lesz a nyomrave­zető...

Ipi-apacs, egy, kettő, három! A gyerekek odakinn kórus­ban kiabálják az igét, melynek jelentése ez: „Gyere elő, akár­hol is vagy! Új játékot játszunk!" Én is ezt mondom mind­azoknak, akik túlságosan jól elbújtak. Bújj elő, kisfiú! Ipi­apacs, egy, kettő, három!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése