2013. október 29., kedd

Reményik Sándor: Magános öröm

Mondod: a bánatod magános, 
Az örömöd ó, még magánosabb, 
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz, 
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap. 
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet, 
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget. 

Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd? 
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött. 
Vágytál röpülni, önmagadon túlra, 
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik. 

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek: 
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova, 
Leperegne, de csak habozva áll. 
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé, 
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok! 
- És összeszorítod a fogadat!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése