2013. március 5., kedd

Karinthy Ferenc: Kakaó


A Meinl kirakatában csinos táblácska hirdette: Ma in­gyenes kakaókóstoló. Először barátom vette észre; örökké éhes kamaszok voltunk, cél nélkül lődörögtünk a téli ut­cákon - némi tanácskozás után beléptünk. Az üzletben jó meleg volt, tálcán, ízléses porcelánkancsóban gőzöl­gött a kakaó, körötte virágos mintájú csészécskék, csé­szealjak, ezüstkanalak.
-   Parancsoljanak, uraim - jött elénk a segéd.
- A kóstoló...
- Igenis, igenis -, és már öntötte is csudás illatok fel­hőjében. Lassan, ínyenc módra kortyolgattuk: isteni jó volt, édes, forró, sűrű, zamatos. A segéd, tiszte szerint, csak azt várta, mikor nyeljük le az utolsó csöppet.
- Hogy ízlett? - fordult hozzánk nyájasan; most kö­vetkezett volna a vásárlás.
- Nem is tudom - feleltem töprengve, vontatottan. - Egy ilyen kis csésze, az ember nem is érzi az ízét... Nem lehetne még eggyel?
-   Kérem - és újra töltött mindkét csészébe. - Nos?
Barátom kóstolgatta, ízlelgette, arcán furcsa gyanak­vással.
-   Nincs ebben valami pótanyag?
-   Ugyan.
-   Én mintha olyasmit éreznék...
- Kérem, az lehetetlen - bizonygatta a segéd. - A leg­finomabb minőség, nemes hollandi márka...
- Nem romolhatott ez meg szállítás közben? - akadé­koskodott tovább barátom.
Kizárt dolog: nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.
- Hát persze, lehet, hogy tévedek... Szabad lesz talán még egy kicsit?
A segéd, kissé komoran, harmadszor is megtöltötte a csészéket, mereven figyelte ádámcsutkánkat.
- Nos, hogy ízlik? - kérdezte, mikor ezt is leöntöttük.
- Nem ízlik - közöltük végleges ítéletünket, s távoz­tunk.


2 megjegyzés: