2013. február 9., szombat

Rabindranath Tagore: A kertész


66.

Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet. A teste már árnyékká soványodott, szorosra zárult ajka, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak.
Lábainál a végtelen tenger morajlott.
A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek, és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket.
Talán már maga az őrült sem reménykedett, de mert a keresés az életévé vált, nem pihenhetett -
Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját -
Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve a körben járó csillag sem pihen -
Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton - keresve a varázskövet.
Egy napon egy gyerek lépett hozzá, és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s a derekára mutatott.
Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol s mikor.
Az őrült vadul öklözte homlokát - hol, ó, hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre?
Régi szokása volt, hogy felszedett minden kavicsot, s miután megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volna a változásra: így talált rá s vesztette el az őrült a varázskövet.
A nap lassan leáldozott az égen.
Az őrült - erejevesztetten, görnyedt testtel s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa - visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése