2013. február 19., kedd

Jókai Anna: A sérelmek és az idő


A mindennapokban elkerülhetetlenül megsebződünk. Egy-egy rossz mondat, kellemetlen hír napokig visszarezeg a lelkünkben, nem tudunk szabadulni tőle. Hiába, hogy közben jó is történik velünk: a kedvezőt is megkeseríti, ami fáj. Hurcoljuk magunkkal, ráül az arcunkra, olykor a másik emberre is átsugároztatjuk nyomott hangulatunkat. Azt hisszük, egyedül nekünk van bajunk, s elvárjuk, hogy az egész világ minket ajnározzon. Mohón lessük a gyógyító szót, vagy morcosan letagadjuk megbántottságunkat. Részvétet koldulunk, vagy császárként bezárkózunk... Nem érzéketlenséget prédikálok, nem is azt, hogy felületesen átfuttassuk a dolgokat, esetleg páncélba öltöztessük szívünket - agyunkat, amin aztán nem hatol át semmi, hanem azt javallom, próbáljunk meg a nagyidőben gondolkodni, mérlegelni, súlyozni az események és benyomások között, mi az, ami valóban lényeges, és mi az, ami tipikusan ún. "egynapos bosszúság". Persze az ember a rátörő érzelmekkel szemben az első percben védtelen; nehéz szelektálni. De talán hasznos az a módszer, amit én is követek (hiszen az én pályámon aztán csőstül akad megbirkózni való), hogy higgadtan megkérdezem magam-magamtól, vajon egy esztendő múlva is fontos lesz-e, amit e pillanatban tragikusan fogok fel...? Ha például leírom egy cetlire a napi rossz élményt, s egy év múlva előveszem, sokszor már nem is emlékszem a tényre, ami annyira felbolygatott. Vita, gáncs, apró szeretetlenség, a hiúság sebei - nyom nélkül elenyésznek. Ami igazán érintette a személyiségünket, húsz év alatt sem évül el, sajnos; csak a rálátás lesz szélesebb, s a megítélés szigora vagy a kétségbeesés lesz enyhébb. Ne pazaroljuk hát könnyeinket akármire: fogyatkozás az anyagokban, egy bármilyen tárgy elvesztése, munkahelyi kisebb igazságtalanság, elmarasztaló vélemény attól, akinek a szavára amúgy sem adunk sokat, hirtelen haraggal kiejtett cifra jelző attól, aki egyébként nagyon is szeret minket... a nagyidő eltörli. Minden átalakul - minden múlandó. Érdekes kísérlet: vegyük elő legkedvesebb tárgyunk, amihez görcsösen ragaszkodunk, tegyük magunk elé az asztalra, s képzeljük el a sorsát, keletkezésétől a megsemmisüléséig. Egy töltőtoll. Egy szobrocska. Egy jól simuló selyemblúz. Egy elegáns nyakkendőtű. Miből van? Milyen anyag és hányféle emberi munka kellett hozzá, hogy így összeálljon? Hogy került a tulajdonunkba? S mi lesz a sorsa később? "Az ember tragédiájában" is felsejlik a kórtörvény, hogy még a piramisok is elpusztulnak egyszer, "lanyha szellet" hozza rájuk a homokot, ami ki tudja, mikor, de mégiscsak betemeti őket... Ha az örökkévalóság felől tekintünk parányi dolgainkra, minden veszteség könnyebb, s ha meg-megkarcolják, elnézően mosolyog a szív.





1 megjegyzés:

  1. jujjj....hogy ez mennyire így van. Ez olyan "belelátok a lelkedbe, fejedbe" sorok.

    VálaszTörlés