2013. február 9., szombat

Jókai Anna: A meghallgatásról


A nyersen ejtett szó gyakran lehet sértő; néha azonban a hallgatás az, ami még jobban felingerel. Civakodó szerelmesek, házastársak ismerik azt a helyzetet, amikor vita közben az egyik fél elhallgat, makacsul összeszorítja az ajkát, sőt, még a fülét is befogja: "Nekem aztán beszélhetsz, rá se hederítek!" Ilyenkor kezd a másik úgy "ördögigazában" tombolni! S rossz, az elcsattanó pofonnál is rosszabb szülői fegyelmezési módszer, amikor az anya vagy az apa büntetésképpen nem áll szóba - sokszor órákig vagy napokig is - a csemetével. Ez a rideg "haragszomrád" szorongással tölti el a gyermeket, süket magányba taszítja, elveszti biztonságát, és a törékeny lelki szervezet életre szóló traumát szenvedhet. Kínzással is felér, amikor a kisember kérdez, könyörög, és a számára egyetlen fix pont nem válaszol, idegenként hallgat... Akkor már inkább a nyakon-legyintés és a mozdulatot gyorsan követő enyhület! Persze, a legideálisabb a meghitt beszélgetés, mit és miért ne...? Barátok közt gyakori - bár inkább haverság az ilyen kapcsolat, semmint barátság -, hogy figyelmetlenül hallgatják egymás panaszát vagy örömteli beszámolóját erről-arról. Az egyik beszél, dúltan vagy lelkesülten, a másiknak még a tekintete is elkalandozik, reakciói egy kurta, felületes "ühümben", "ahá-ban" merülnek ki, sokszor a mondat végét se várja be, közbevág a saját ügyével: "Ez semmi, hanem én...!" Ezt a figurát a társasági élet is ismeri. Ő az erőszakos, föltornázott központ, aki túlharsog mindenkit, játszik, szerepel. Ennek ellentéte - s legalább olyan kellemetlen - a "kuka" partner, aki magába roskadva ül, izzadt tenyerét vakargatja, s hiába faggatják, nincs véleménye.
      Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk - egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: "Most te, egyedül te vagy a fontos", s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele... Örömben együtt lenni? Az se könnyű, irigység nélkül együtt nevetni, akkor is, ha nekünk magunknak éppen kevés okunk van a derűre... Egymással élni, s nem csak közönyösen egymás mellett, próbáljuk meg.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése