2012. június 27., szerda

Lázár Ervin: A nagyravágyó feketerigó (legkedvesebb mesém)

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme - és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak. 
Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány. 
A feketerigó fénylő fekete volt. 
És nem tetszett neki a fekete szín. 
Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett - mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: ,,Csk, csk, csk!'' Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé. 
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben. 
Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak: 
- Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel. 
- Aha - mondták a madarak. 
Egyedül az uhu mondta, hogy ,,uhu''. Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani. 
A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúrisz*rka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra. 
Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát. 
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: ,,Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. - S kis szünet után még azt is hozzágondolta: - és a kisfiút is nagyon szeretem. - De mégsem mert előbújni. - Éppen én kellenék neki - morfondírozott -, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!'' 
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált: 
- Gyere vissza egy hét múlva! 
Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű - mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. ,,Majd ragyogok én egy hét múlva'' - gondolta, s mivel a zöld festékes tubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld - és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. ,,Na, most jöhet a kisfiú'' - gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett. 
Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt - mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke. 
Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták: 
- Ne félj, most lesz valaki! 
- Én szívesen lennék a barátod - mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül. 
Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben. 
A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek. 
- Nicsak - mondta -, egy uborkamadár. 
Nevettek, ahogy a torkukon kifért. 
- Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske - toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. 
A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta: 
- Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam. 
Huss - elröppent gyorsan a feketerigó. 
,,Cskcskcsk - korholta magát mérgesen -, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.'' 
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!) 
Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé. 
- Te meg miféle szerzet vagy? - kérdezte a kisfiú. 
- Nem látod, gólya vagyok - mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás. 
- Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani - mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket. 
Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta: 
- Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam. 
A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot. 
A feketerigónak meg fájt a szíve: ,,Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!'' 
A kisfiú egyre szomorúbb lett. 
- Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni - mondta. 
A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra! 
A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban. 
Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár - gondolta -, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is. 
És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki. 
Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia. 
A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől. 
- Nicsak, egy csodálatos sárgarigó - mondták. 
A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. ,,Valami nagyon furcsa ezen a madáron'' - gondolta, és oda is szólt neki: 
- Füttyents egyet! 
- Nem füttyentek - mondta nyeglén a feketerigó. 
Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy ,,Huncut a bíró'' meg ,,Fütyül a rigó'', a feketerigó meg csak annyit tud: ,,Tiutu.'' Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: ,,Huncut a bíró.'' 
Csakhogy megszólalt a kisfiú: 
- Ne haragudj - mondta elszomorodva -, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja? 
A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta. 
- Miért sírsz? Ne sírj! - mondta neki. 
- Azért sírok - zokogta a madár -, mert a feketerigó én vagyok. 
Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét - előtűnt az igazi fekete. 
- Istenem, de buta madár vagy te - mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó. 
- Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? - kérdezte a madár. 
- Biztos - mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.




4 megjegyzés:

  1. Kedves Jenever, köszönöm, hogy felvettél a linklistádra, ez nagyon megtisztelő érzés.
    Régóta olvasgatlak és sok szépséget találok Nálad,...csapoltalak is rendesen, egy másik blogom épülésére :)
    Lázár Ervin nagy kedvencem, annyira életszerűek a meséi. Ez a rigós mese nagyon tanulságos;-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves bolyongó! A megtisztelő érzés kölcsönös :) Örülök Neked!

      Törlés
  2. Nekem is nagyon tetszett! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szeretem ezt a mesét, és az oviban a nagycsoportosoknak is mindig az egyik kedvenc meséje.
      Puszi, Ani! :)

      Törlés